Bravúrosan bonyolított, veretes kémtörténetek írói rangsorának felállításakor nem jelentene váratlan fordulatot, ha John le Carré neve első helyen landolna a listán. Az angol származású szerző nem csupán a zsánerelemek ügyes kezű zsonglőrjeként híresült el, számos művét egyenesen a huszadik századi irodalom legfontosabb alkotásai közé sorolják, valamint jópár alkotásából mozgóképes adaptáció is született (A kém, aki bejött a hidegről, Oroszország ház, Ébresztő a halottnak). Történeteiben az apró részletekben gazdag cselekmény mellett a rejtett párhuzamok és összecsengések mentén ábrázolt lelki folyamatok is a legfinomabb kidolgozásban szervesülnek a sűrű zsánerszövetbe. Ez a fajta egyedülálló, sokrétű cizelláltság jellemzi 1974-es, Suszter, szabó, baka, kém című remekét is.

Az elmúlt évek amerikai filmtermésében nyomozni kell a krimi után: természetesen túlzás lenne azt állítani, hogy a műfajnak hűlt helye, a bűnügyi vonalon aktív alkotók azonban feltűnően a gengszterfilm és a thriller zsánerét preferálják. Kivételeket persze találhatunk, főként akkor, ha megelégszünk a különféle műfajkeverékekkel, mint például az akciójelenetekkel feldúsított Sherlock Holmes-mozik koprodukciói vagy A tetovált lány nyomozós thrillere. A régivágású krimik, mint a Hideg nyomon vagy a független szektor többé-kevésbé ide tartozó alkotásai (Cold Weather, Winter’s Bone – A hallgatás törvénye), ugyanakkor csak szórványos példák, a mozgóképes detektívtörténetek az utóbbi időkben inkább a televízióban leltek otthonra. Tehát akkor is eseményszámba menne egy moziba szánt krimi bemutatója, ha a rendező vezetékneve nem vonna magával rögtön asszociációt.

A napszemüvegben tüntető szupersztár figurája ma legalább annyira közhelyes, mint a pirospozsgás csecsemőt csókolgató politikusok képe. Zöld, állatvédő, békeaktivista, buddhista és liberális – ezek a jelzők már-már röhejesen tapadnak a közéletileg is aktív hollywoodi alkotókra, miközben egyre többen vannak olyanok, akik kizárólag a marketinges kolléga tanácsára csatlakoznak a gonosz nagyvállalatok, az olvadó jégsapkák vagy a mindenkori amerikai külpolitika elleni szent háborúhoz. Az „elbonósodás” kétségtelenül markáns jelensége a kortárs szórakoztatóiparnak. Az önjelölt világmegváltók gyakran puszta divatból, bármiféle mélyebb egyéni meggyőződés nélkül politizálnak, és bár ügyesen szajkózzák a rövidebb szlogeneket, a komolyabb összefüggések megismerésére a legritkább esetben fordítanak időt. Politikai és társadalmi kérdésekben ma Hollywoodban csak igen kevesen képesek összetett és önálló gondolatok megfogalmazására. George Clooney a fontos kivételek egyike.

Január 27-én este utoljára látható nyilvános vetítésen az utóbbi évek egyik legjobb mexikói horrorja, a Vagyunk, akik vagyunk. A Magyarhangya és a Sirály rövidfilmekkel, kerekasztal-beszélgetéssel és Plastic Heaven koncerttel vár mindenkit, aki pótolná, újranézné vagy csak beszélgetne róla.
Részletek lentebb.

A Prizma filmművészeti folyóirat szerzőket keres a 2012-ben megjelenő lapszámaihoz. A tavaszi szám témája a kortárs televíziós sorozatok: ide elsősorban (de nem kizárólag) a „creator mint szerző” problémakörrel foglalkozó tanulmányokat várunk. A témavázlatok leadásának határideje 2012. február 15, az elkészült tanulmányoké 2012. április 1.

A Prizma nyáron megjelenő lapszámához Batman figurájának képregényes, tömegfilmes és televíziós feldolgozásaihoz kapcsolódó írásokat várunk. A lapzárta előrelátható határideje 2012. június 1. Folyamatosan frissülő honlapunk ezzel párhuzamosan bármely témában fogad esszéket, kritikákat és tanulmányokat.

A trashfilmmel foglalkozó hetedik számunk február elejétől kapható az árusító helyeken.

„››Senki sem szereti az olyan filmeket, mint a Teenagers from Outer Space vagy a Wrestling Women vs. the Aztec Mummy, leszámítva azon agyalágyultakat, akik elég épelméjűek ahhoz, hogy felfogják: a Jó Ízlés fogalmát egyedül azért ötölte ki néhány nagyokos, hogy megakadályozza az értelmezhetőségen túlnyúló igénytelenség élvezetét… Akik a fenti filmek helyett inkább az Életünk legszebb éveire vagy a David és Lisára szavaznak, lehúzhatják magukat. Van nekünk saját jó ízlésünk…‹‹ Lester Bangs fenti vádirata öt évvel azelőtt íródott, hogy Pierre Bourdieu publikálta monumentális tanulmányát az ízlés társadalmi konstrukciójáról. A kultúracsőszök homályosan definiált csoportja ellenében papírra vetett sorokkal Bangs lényegében összefoglalja Bourdieu központi állítását, amely szerint ››az ízlés mindenekelőtt talán ízléstelenség, azaz mások ízlésétől való zsigeri undorodás. Nem véletlen, hogy amikor az ízlés igazolásra szorul, akkor negatívan, más ízlések elutasításán keresztül határozzák meg.‹‹”
Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” – Ízlés, többlet és a filmstílus politizálódása

Már a 2009-es Titanic Filmfesztivált megjárt Az üldözőnél nyilvánvaló volt, hogy a frissen debütáló Na karrierjét mindenképpen érdemes figyelemmel követni, több szempontból is grandiózusabb, nagyobb léptékű második filmjét látva ez az állítás immár hatványozottan igaz. A forgatókönyvírói feladatokat is ellátó direktor szerzőisége ugyan még csak most kezd kikristályosodni, a bűnügyi tematikához való vonzódása, forma- és társadalomtudatossága, illetve kivételes ritmusérzéke könnyedén tetten érhető. A dél-koreai mozi egyik legígéretesebb tehetsége jóformán már most kiforrott filmes, a The Yellow Sea ennek megfelelően példaértékűen levezényelt, brutális és vériszamos bosszú-noir, melyben egy kiszolgáltatott kisember esik áldozatul két maffiafőnök halálos játszmáinak.

Hasonlóan a tavaly mozikba került A dolog-remake-hez, A tetovált lány idei újrája is minden benne rejlő potenciál ellenére elsősorban középszerűségben jeleskedik. A remake intézményét övező némiképp értelmetlen általános ellenérzésektől függetlenül mindkét moziban benne rejlett egy számos irányba megnyitható alapszöveg ihletett és izgalmas újramondásának lehetősége, de az alkotók egyik esetben sem vállalták a már kanonizált forrásanyag apró variációknál merészebb megdolgozását. Az amerikai A tetovált lány ebből a szempontból azért lehet nagyobb csalódás, mert a filmet övező hype éppen Fincher egyéni vízióját ígérte – de a végeredmény sem egyéninek, sem víziónak nem nevezhető.

A héten került a magyar mozikba a Martha Marcy May Marlene sokat méltatott függetlenfilmje, aminek kapcsán összeszedegettük a legemlékezetesebb mozikat szektákról, kommunákról és egyéb baráti társaságokról. Charlie Mansontól Lars Von Trierig, a legkultikusabbak, legijesztőbbek, legdrogosabbak és legbizarrabbak, akiknek listájához természetesen várjuk a saját kedvenceket hiányoló kiegészítéseket mindenkitől.

A kissé halovány Szellemíró után a modernizmus lengyel nagymestere visszatért az életműve kezdetét jelölő zárt alapfelálláshoz. A Yasmina Reza többszörösen díjnyertes színdarabjából készült adaptáció a Kés a vízben vagy az Iszonyat 21. századi testvérdarabja lehetne, amennyiben egy jól körülhatárolható helyszín alkotja az opus terét, elmét megbontó őrület és gyilkos vágyak helyett azonban Polanski ezúttal a hétköznapi társalgások mögött megbúvó indulatokat boncolgatja – avagy a civilizáció és a társadalmi normák által ránk kényszerített, illedelmesen összeszorított fogú mosolyok ki nem mondott érzelmek és sérelmek útját állják. Kitűnő kamaradrámájában aztán nagy örömmel hántja le az udvariasság álságos mázát a gyermekeik sajnálatos összetűzését elrendezni igyekvő két házaspár egyre jobban eldurvuló vitája során.