Mi történik egy tehetséges kamasszal, ha a kisvárosban marad, ahelyett hogy tovább tanulna valahol másutt? – körülbelül így lehetne megfogalmazni azt a kérdést, amit a Charlie St. Cloud halála és élete című film drámai erőkkel próbál demonstrálni. Az alkotók rövid, velős válasza: szellemekkel kezd kommunikálni. Természetesen azért annál a cselekmény komplikáltabb, mi több filozofikusabb, minthogy pusztán bemutassa egy pályakezdő fiatal útkeresését. Mert van itt szerelem, élet és halál közti párhuzamok keresése, érintkezés a túlvilággal, tragikus autóbaleset, hajókatasztrófa. Mégis, ha nem tudnánk, hogy a film alapja Ben Sherwood azonos című regénye, akkor azt hihetnénk, hogy a forgatókönyvírók egy álmatlan éjszaka után a hasukra csapva úgy döntöttek, hogy keresztezik egymással a szép emlékű Váratlan utazást a Hatodik érzék ötletével. De a tragikomikus műfajú regényeiről ismert, egyébként neves zsurnaliszta Sherwoodról sem mondható el, hogy nagyon megerőltette volna magát. A nagyobb olvasottság reményében viszont nem bízott semmit a véletlenre: a Harry Potter-sorozat és a Twilight sikerreceptjeiből okulva a problémás fiatalok felnőtté érésének drámáját ő is egy fantasztikus elemekkel dúsított történetben képzelte el.

Vannak rendezők, akik sosem bízzák a véletlenre témaválasztásukat. Neil Marshall ugyan járatos a különböző horrornemekben (Démoni harcosok – 2002, A barlang – 2005) és rendezett már posztapokaliptikus sci-fit is (Végítélet – 2008), filmjeit – műfajuktól függetlenül – mégis mindig ugyanarra a dramaturgiára futtatja ki. Csapatban dolgozó hősei (legyenek azok egy szupertitkos katonai alakulat tagjai, vagy csak néhány túrázó barátnő) örökké fölöttes hatalmakkal (vérfarkas-hordák, barlanglakó szörnyek) húznak ujjat, a konfliktus pedig kötelezően brutális mészárszékké fajul. A brit alkotó rendszerint széles mozdulattal merít a B-filmes motívumkészletből: néha slasher-elemekkel (A barlang), másszor hektikus akció-dramaturgiával (Végítélet) vagy borzongató farkasember-horrorral (Démoni harcosok) kísérletezik, de ezek a klisés stílusrétegek híven szolgálják a filmek hatásmechanizmusát. Szorgos iparosként fenemód érti a dolgát: kevés pénzből is képes lenyűgöző trancsírmozikat gyártani, még az eredetiség mellőzésével is.

„A rituálé, amely Cannes-t az élvonalban tartja, sok munkával jár. Mint bármely, bizonyos koron túl lévő hölgynek (a fesztivál idén tölti be a hatvanhármat), neki is rengeteg energiájába kerül feszesen tartani a ragyogó felszínt.”

Szombaton, augusztus 28-án este 8-kor a Gödöllői Iparművészeti Műhely animációs estjén a kert, a természet és az emlékezés inspirálta filmekből láthat a közönség vetítést. A nyolc animációs rövidfilm főhőse a fizikai megtapasztaláson túli világok felé indulnak útra, ahol mesés, misztikus vagy akár végzetes megtapasztalások várnak rájuk és velük együtt a nézőkre.

A thai komputer-animációs ipar 2006-ban ébredt öntudatára. Az egészestés CG-játékfilmek alfája egyszerre merített a helyi folklór és történelem legendáriumából, míg karakterábrázolás, dramaturgia és narratíva szempontjából inkább a nagyobb múltra visszatekintő, nyugati Nagy Testvértől – különösen Walt Disney-től – lesett el jól bevált fogásokat.

A gyermek- és kiváltképp a csecsemőhorror paradox módon születése óta férfiműfaj, elég csak Ira Levin alapregényére (Rosemary gyermeket vár) és annak Polanski-féle adaptációjára, Larry Cohen Kannibál bébi-sorozatára, vagy az új francia horrorfilm olyan kulcsmozijaira gondolni, mint a Bustillo-Maury páros A betolakodója, vagy a Mártírokkal elhíresült Pascal Laugier Saint Ange-je. A hímnemű írók-rendezők tömege minden újabb borzalomfilmben elkerekedett szemekkel csodálkozik rá a születés és a gyermekáldás misztikumára, miközben férfihőseiket csupán a megtermékenyítés eszközévé degradálják (Rosemary gyermeke), esetleg idő előtt kiírják (Grace), vagy éppen nagyvonalúan kihagyják a cselekményből (A túlvilág szülötte, A betolakodó, Saint Ange). Legyen szó az áldott állapot kilenc hónapos időszakáról vagy a gyermek és anya között kialakult későbbi kötődésről, az ezt tematizáló horrorfilmeket csaknem minden esetben az értetlen férfitekintet határozza meg, melyen keresztül a születés maga a legvéresebb borzalom (A betolakodó), az anyai ösztön kontrollálhatatlan őrület (Porontyok, Vinyan – Az elveszett lelkek), a családi kötelék pedig a lehető legfullasztóbb béklyó, amelyből csak a téboly jelenthet kiutat (Radírfej).

Az amerikai avantgárd fiatalabb generációjához tartozó Peter Hutton (1944-) teljesen egységes és egységességében egyedi életművet hozott létre. Filmjei a dokumentumfilm és a lírai montázsfilm határterületén helyezkednek el. Legtöbb munkája fekete-fehér állóképekből van összeszőve, és Hutton egy-egy képet gyakran fekete szünettel választ el a többitől, ezzel kiemeli a képek különálló, fotografikus jellegét. Filmjei teljesen némák, amivel Hutton talán a legegyszerűbb módon kanyarodik vissza a filmezés első pionírjainak eszköztárához.

„Jól figyelnek?” – a film összefont elbeszélései és önreflexivitása
A film nyitómondatát követő párhuzamos montázsban azt látjuk, amint az idős Cutter (Michael Caine) a bűvésztrükkök három felvonásáról tart illusztrált előadást a befogadót képviselő kislánynak, Borden (Christian Bale) pedig belopózik Angier (Hugh Jackman) előadásának díszletei mögé, majd végignézi a férfi fulladásos halálát. Nolan filmje a rendező több munkájában (a Memento, az Eredet és kisebbrészt a Following esetében) is alkalmazott elbeszélői fogással indít: egy előre hozott jelenettel felvázol a néző számára egy narratív szituációt, amit a néző képes ugyan értelmezni valahogyan, de messze nem úgy, ahogy a teljes történet ismeretében. A szóban forgó jelenet a cselekmény során szerzett információk révén később teljesen átíródik: megtudjuk, hogy az itt látott Angier valójában „másolat”; hogy Borden valójában nem is vétkes a férfi halálát illetően; és hogy a fulladozó férfi tulajdonképpen Angier előadásának szükséges velejárója. Az Eredet előre hozott jelenetével Nolan a tengerpartra és a japán férfi villájába érkezés helyzetét vázolja fel, a Following nyitószekvenciái közé vágott képeket (amik más fizimiskával, fulladozva és sebesült arccal jelenítik meg a főhőst) pedig a néző ezen a ponton nem tudja elhelyezni a cselekmény kronológiájában. Ezen filmek felütésénél nincs lehetőségünk határozott feltételezéseket kialakítani a jelenetben látható viszonyokról, inkább csak az információk hiányát érezzük, A tökéletes trükk erőszakos nyitása azonban sokkal erőteljesebb hipotézis-alkotásra késztet (Borden feltehetően felelős Angier haláláért). A Memento ebből a szempontból hasonló eset, ennek a filmnek a nyitószekvenciájában ugyanis azt látjuk, hogy egy férfi fejbe lő egy másik embert, és a film inverz elbeszélése a későbbiek során egyszerre világítja meg a szituációt kiváltó okokat és a figurák közötti viszonyokat (és bizonytalanít el azokat illetően).

A tökéletes trükk említésekor viszonylag ritkán szokás igazán kidomborítani a tényt, hogy Christopher Nolan filmje Christopher Priest azonos című regényének adaptációja, holott a moziverzió rengeteget köszönhet a forrásműnek, ráadásul a két alkotó között még szellemi rokonságról is beszélhetünk. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a brit-amerikai rendező és a brit író ezer szállal kapcsolódik egymáshoz, kiegyensúlyozott tempóval formált életművükben több érintkezési pont is felfedezhető. Mindketten érdeklődnek az emlékezet, az intenzív szubjektivitású elbeszélések és a komplex narratív szerkezetek iránt, kedvelik a megbízhatatlan narrátorokat, hajlamosak valamilyen formában tematizálni a fikcióteremtés folyamatát, és szívesen állítanak identitáskrízissel küszködő hős(öke)t a történeteik fókuszpontjába. A tökéletes trükk tehát a bűnügyi filmes műfajokban dolgozó Nolan és a legtöbb helyen sci-fi íróként emlegetett Priest szempontjából egyaránt reprezentatív műnek tekinthető. Az alapszöveg és az adaptáció szoros összehasonlítása azt képes megmutatni, hogy a szerkezet- és tartalombeli eltérések miről árulkodnak az egyes alkotók különböző érdeklődésére vonatkozóan.

A Mozinet felajánlásából tíz darab, két személyre szóló jegyet sorsolunk ki a Semmit magamról című film premier előtti vetítésére, mely 2010. augusztus 18-án, szerdán, 19:00-tól kerül megrendezésre a Csepel Cinemában.

Kérdés: melyik ír származású filmrendező állandó színésze a Semmit magamról férfi főszerepét játszó Stephen Rea?

1. Neil Jordan

2. Jim Sheridian

3. Kenneth Branagh

A válaszokat augusztus 17-ig várjuk a prizma.folyoirat@gmail.com emailcímre.
Urszula Antoniak filmjéről lásd lentebb.