A néhány hónapja elhunyt James Graham Ballard olyan kivételes életművet hagyott maga után, amely nem csak az írások mennyiségét tekintve lenyűgöző teljesítmény, hanem a munkákat átható gondolatiság és személyesség okán is. A közel húsz regényt és több tucat novellát, valamint kritikákat, esszéket és egy önéletrajzi kötetet eredményező karrier évei során a brit író végig egysávos országúton haladt: a szerző túlnyomórészt az emberi pszichét feltáró, különös elbeszélései egyfelől Ballard nem titkolt magánmegszállottságairól árulkodnak, másfelől azonban a korunk technologizált világában tapasztalható, módosult tudatállapotra reflektálnak. Nem meglepő tehát, hogy a körülbelül fél évszázadon átívelő életmű tömegfilmes közelítésmóddal gyakorlatilag feldolgozhatatlan, a hiteles adaptációhoz ugyanis nem egyszerűen markáns mozis szerzőre van szükség, hanem olyan rendezőre, akinek gondolkodásmódjával közös érintkezési pontokat találhat a ballardi poétika. Az író talán legjelentősebb teljesítményeként üdvözölt, magyarul idén megjelenő Karambol (Crash, 1973) címá munkájának Cronenberg-féle feldolgozása tulajdonképpen a kanadai és az angol alkotó között felfedezhető szellemi rokonságot igazoló bizonyíték, amely bár bravúros és meglepően szöveghű adaptációja a megfilmesíthetetlennek tartott forrásműnek, egy az alapregénytől valamelyest eltérő hangot üt meg. A könyv és a filmváltozat összehasonlítása, az egyezések és eltérések feltárása során, ezt a különbséget vizsgálja meg közelebbről, mivel azonban Ballard a hazai könyvkiadásban (kettő kötetével és néhány novellájával) jócskán alulreprezentáltnak számít, az elemzés első része felvázolja a szerző világát, áttekinti a Karambol írásos illetve filmes előzményeit, valamint röviden bemutatja magát a regényt.

Mert mit is tudunk róluk? Azt biztosan tudjuk, hogy bizonyos befogadói elvárásokkal rendelkezünk a műfaji filmekkel kapcsolatban. Amennyiben horrorfilmet választottunk, sejtjük, hogy meg fogunk ijedni, míg a romantikus komédiától elvárjuk, hogy egy férfi és egy nő egymásra találjon a végén. Azért tudjuk, hogy mi vár ránk, mert a filmkészítés elmúlt száztíz évében  a különböző befogadói csoportok elvárásai motívumrendszereket, a motívumrendszerek pedig elvárásokat generáltak a befogadói csoportokban. Mivel azonban az idők során a műfajok elemei folyton változtak, ráadásul nem is olyan egyértelmű, hogy pontosan mit is jelent a műfaj fogalma, egyáltalán nem könnyű feladat határozottan felismerni és elemezni egy zsánert; mégis a legtöbb aktív filmnézőnek komoly tapasztalata van benne, nem az elmélyülés, hanem az évek során szerzett rutin miatt. Ebben rejlik a Zsánerben című kötet igazi ereje: nem próbál információkat átadni, inkább az olvasó saját ismereteit rendszerezi olyan módon, hogy az használható tudássá váljon, ami komoly pedagógiai előnyt jelent.