Az 1965-ben született Bill Morrison a kortárs amerikai avantgarde filmművészet egyik legfelkapottabb alakja. Alkotásait a világ legfontosabb múzeumaiban (Modern Tate Gallery, Museum of Modern Art) és filmfesztiváljain (Sundance, Toronto) vetítik.

Morrison filmjei úgynevezett found-footage alkotások, amik a kísérleti filmek nehezen behatárolható halmazának talán legkönnyebben körvonalazható „alműfajába” tartoznak. Ezek a filmek talált nyersanyagból épülnek fel, a mindent elárasztó képáradatból és a kifogyhatatlan vizuális emlékezetből kihalászva értelmezik újra önmagukat a montázs eszközével. Az így újraélesztett filmek lehetnek strukturalista szellemben megszerkesztett komikus paródiák mint Martin Arnold munkái, vagy szürreális, hipnotikus újrafogalmazásai egy-egy klasszikus darabnak, mint Peter Tscherkassky Instructions for a Light and Sound Machine című alkotása, ami egy Sergio Leone westernt bont molekuláira szellemesen.

Bill Morrison legismertebb, 90 perces darabja, a Decasia, ősfilmek roncsolt részleteit fűzi egybe, Michael Gordon hipnotikus zenéjéhez igazítva az áramlás ritmusát. Morrison a nyersanyagokat különböző filmarchívumokból gyűjtötte össze, a roncsolódás és a celluloid szétmállása szerint válogatva őket. Ezek a felvételek még olyan nyersanyagra forogtak, mely nem volt képes hosszútávon megőrizni minőségét. A képek szétrohadnak, savas elmosódásokban eltűnnek, pókhálós karcok és felhólyagzások bőrbetegségre emlékeztető tüneteivel mutatkoznak, átitatva az elmúlás melankóliájával . Morrison egyszerűen 12 képkocka per másodpercre lassította a filmek lejátszási sebességét, így ezek a kémiai hibák főszereplővé válnak az alattuk csak derengve felsejlő „igazi” szereplőket eltakarva. A hipnotikus hatású zene még inkább kihangsúlyozza azt az érzésünket, hogy elmúló, elpárolgó szellemek utolsó fellépését szemléljük.

A Decasia párdarabja a Light is calling című 10 perces opusz, ahol Morrison ezt a roncsolás szimfóniát már színesben mutatja. Ebben az alkotásában a nyersanyag az abszolút központi szereplő, lenyűgöző fényekben és színárnyalatokban tündöklő celluloid-holttesteket szemlélhetünk, amik az idő kémiai lábnyomaitól új életre keltek.