“ő egyfajta szövőmester […]
valótlanságok koncentrikus köreiben vergődik a
középpont irányába, ahol az igazság található.”
Patrick McGrath

Henri Bergson különbséget tesz tér és tartam között. Elmélete szerint a tér személyes, fizikai környezet, míg a tartam egyfajta összekötő hídként funkcionál, vagyis az adott fizikai környezetre való reflektálás momentumait jelenti. A tartam tehát nem más, mint maga az emlékezés. Gilles Deleuze ezt továbbgondolva olyan tér-idő fogalomkettősről beszél, ami egy csúcsával lefelé néző gúlaként képzelhető el. A gúlában vízszintesen áttetsző metszeteket lehet elkülöníteni, amelyek bár egymástól eltérő idősíkokat jelölnek, a megélt tudatban mégis összekapcsolódnak. Felülről nézve ez az átlátszó, kicsit elmosódó gúla csupán egymásra rakódó, egyre kisebb átmérőjű, karcos felületű körök sorozata, melyek egyetlen végpontban sűrűsödnek össze.

David Cronenberg 2002-es filmjében, a Pókban a szigorított elmegyógyintézetből szabadult Mr. Cleg egy ilyen gúlába kénytelen fejest ugrani, hogy függőleges irányú mozgással előre haladva, az idősíkokat rendszerbe szedve végül átverekedje magát életének el-elszakadozott hálóján, s végül eljusson addig a látszólagos középpontig, mely démonizációjának első stációját jelenti. Ez az igazságkeresés azonban a Ralph Fiennes alakította Pók számára sokkal nehezebbnek bizonyul, mint egy orvosi szempontból “normális” szellemi adottságokkal bíró embernek, Ez utóbbi is összekeveri a múltbéli eseményeket, azonban tisztában van azokkal a konvenciókkal, melyek vonatkoztatási rendszerként szolgálnak az egyidejűség érzékeléséhez. Azonban a skizofréniában szenvedő Pók inkoherens gondolkodásmódja rendre téveszmerendszerek hálózatát dolgozza ki. Szülővárosába érve, végigjárva gyerekkorának fontosabb helyszíneit felidézi magában élete igaznak vélt képeit, és ebből rakja össze saját valóságát. Ez a valóság azonban a filmi idő előrehaladtával fokozatosan összeomlani látszik. Pók ugyanis a háló középpontja, vagyis a gúla csúcsa felé haladva egyre nehezebben fogadja el kisfiúként megalapozott emlékláncolatának igazságát.

Azonban tér és idő kapcsolatához nagyon hasonló a test és érzékelés viszonya.  Bergson szerint  ugyanazon egész két elkülönülő részéről van szó: az egyik nem létezik a másik nélkül. Az érzékelést nem lehet leválasztani a testről, legyen az bármilyen. Pók teste, agya beteg, az észlelése ezáltal eltér a megszokottól. Olyan eseményeket is látni vél, amelyek csak a tudatában lappanganak, ráadásul ezek a képzetek predesztinálják a sorsát. Ilyen módon szemtanúja lesz, amint apja megcsalja az anyját, majd az affér lelepleződésekor megöli az asszonyt, hogy a szerető átvehesse helyét a családban.

A Pók c. filmet akár lehetne úgy is értelmezni, mint Agnes Varda 1965-ös filmjének, a Boldogságnak egy újragondolását, melynek tanulsága szerint minden ember gondolkodás nélkül kicserélhető egy másikra. Ez pedig az individuum létezésének abszolút tagadása volna. Bár itt is az egyéniség válságáról van szó, mégis egy konstruktív folyamatot mutat be a film. Ez az építkezés azonban épp a rombolást fedi fel. Ha Vardát ismételve, arról lenne szó, hogy Pók kiskorában valóban édesanyja halálát, és egy idegen nő térhódítását volt kénytelen megélni, azt mondhatnánk, hogy a lelkét megismerő ízeltlábú története ez esetben is felemelő. Itt azonban nincs szó konkrét fizikai felcserélődésről, a személyek csak Pók háborodott elméjében váltakoznak. Amikor ez kezd egyértelművé válni, akkor jut el a meghasadt férfi a háló legingatagabb részéhez. Ahhoz a fázishoz, ahol már biztosra vehető, hogy ez a film nem a klasszikus értelemben vett emlékezés filmje lesz.

Ha Cronenbergnél nem is darabolódik fel úgy az idő, mint Resnais Tavaly Marienbadban c. filmjében, Pók szemében az egyes síkok kezdenek egymásba csúszni – főleg az egyidejűség érzékelését szavatoló konvenciók ismeretének hiányában. Bár a jelen itt sem szerepel kitüntetett pozícióban, mégis van egy konstans cél, ami továbbra is a háló közepén foglal helyet, így a minimális szintű vonatkoztatási alapot lassan Pók is felismeri. Míg eddig tehát önmagát látta gyerekkori képében, fokozatosan kezdi érzékelni saját valóságának hamis mivoltát, és megtagadja a fiatalkori énjével való azonosulást, korai emlékeinek igazságát. Ébredező tudatának hatására saját maga kénytelen megélni a két valója között fennálló különbséget. Ez a tapasztalat attól válik különösen borzalmassá, hogy a felnőtt férfinak az igazság kibukásának pillanatában nem “csak” az anyagyilkosság elkövetésének tényével kell szembesülnie, hanem azzal a tudattal is, hogy ezentúl gyermekkori bűnét nem választhatja le többé a testéről, egyéni észlelése ezentúl megszűnik rejtekhelyként működni.

Valószínűleg szülei egy szexuális aktusának látványa, és az emiatt fellépett féltékenység válthatta ki a gyermek téveszméit. Mégsem ez a kiindulópont a felfordított gúla csúcsa. A film ugyanis tényként közli a felnőtt férfi betegségét, kiemelve annak konstans jellegét. Erre utal Pók egész magatartása: a személyes higiénia elhanyagolása, az állandó, repetitív jellegű viselkedés, illetve bizonyos bizarr intonációk a beszéd szintjén. A film tétje sokkal inkább az az esemény lesz, amire Pók nem akar emlékezni, az a valami, ami miatt hosszú éveket töltött rabként. Így válik a látszólag egyszerű visszamlékezés egyszemélyes nyomozássá, melynek módszerére erősen hatnak pszichózisának sajátosságai. Póknak ugyanis mintegy tükörképszerűen, az igazság felé haladva újra meg kell ismételnie korábbi bűneit, felidézve a bestiális tettéhez vezető fázisokat

Míg azonban Cronenberg korábbi rovarai tudatos cselekvők, pókja csupán időszakosan képes azzá válni. A skizofréniában szenvedők esetében a kognitív funkciók a betegség előrehaladtával egyre inkább leromlanak, ez pedig kihat a figyelem irányítására, a problémamegoldó készségre, a tervezésre. Ezzel magyarázható tehát, hogy míg gyerekként tudathasadásának kezdeti szakaszában bonyolult műveletek segítségével követte el a gyilkosságot, a felnőtt Mr. Cleg módszere sokkal egyszerűbb, zsigeribb. A gyilkosság megismétlése a kijózanodás pillanata is egyben: a főhős életének darabjai újrarendeződnek.
Mr. Cleg tehát eljutott Deleuze gúlájának csúcsához, innen viszont azonnal visszatért kiinduló pozíciójába, de saját tér-idő kettősének tisztább értelmezésével, egy új ok-okozatiság ismeretében. Tér és időtartam, test és érzékelés, megéltség és észlelés kapcsolata az ismétlés hatására nagyjából helyreállt. Az önismeretnek azonban nagy az ára, Cronenberg pókja ez esetben végleg elvesztette az esélyt, hogy valaha emberarcúvá váljon.