A harmincnyolc éves amerikai filmes egyik legismertebb „montázs-szörnye”, a címében a belek működésére utaló Intestinal Fortitude rövid, ám intenzív mozgókép-darálóra emlékeztető found-footage alkotás.

A reklámfilmeket és ipari felvételeket magába-szippantó film tulajdonképpen egy kritikus kirohanás a posztmodern ipari társadalom kiüresedése ellen. Persze ebben a minden narratív „szándékot” nélkülöző filmben ez az „üzenet” némi cinikus öniróniával meghintve robban a szemünk elé: a pisztolyával ránk célzó pálcika-emberke és a „Stick this up in your post-modern ass” gyors felirata nem igényel bővebb magyarázatot.

Kedves Barátunk!

Örömmel értesítünk, hogy megjelent a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat legújabb, Robert Altman életművével foglalkozó száma, amelynek lapbemutatóját október 3-án, 18.30-tól tartjuk az Örökmozgó Filmmúzeumban.

Vendégeink: Pápai Zsolt, Réz András és Soós Tamás filmesztéták.

Mióta a média tömegmanipulációs hatása kanonizálódott, és a digitális forradalom újításai is gyakorlatilag részeivé váltak a hétköznapoknak, David Cronenberg életműve az utolsó három filmjében részben új irányt vett. Korábbi munkáiban is megfigyelhető volt a részleges reflektáltság az elidegenedés modernista hagyományaira, az utóbbi évek alkotásaiban azonban egyértelműen a külső sallangoktól lecsupaszított ember identitáskeresése kerül a középpontba. A Pók (Spider, 2002), az Erőszakos múlt (History of Violence, 2005) és a Gyilkos Ígéretek (Eastern Promises, 2007) karakterei ugyan valamennyire tisztában vannak kívülállóságukkal, a korábbi állatias életük szabadsága azonban már veszélyes káoszként jelenik meg, és legfőbb céljuk a társadalomba való beilleszkedés, illetve az integrálódás látszatának fenntartása.

A District 9 a szimbiózis filmje, mind tematikai, mind formanyelvi, mind gyártási szempontból. Neill Blomkampnak, miután a Halo gigantikus számítógépes játék-adaptációja meghiúsulni látszott, a projekt felett bábáskodó Peter Jackson – látva a tehetséget az ifjú filmesben – felajánlott 30 millió dollárt, mondván, azt csinál vele, amit akar. Blomkamp az Alive in Joburg c. 2005-ös rövidfilmjének egészestés verziójára költötte a hollywoodi viszonylatban uzsonnapénznek számító összeget (ennyiből sokhelyütt még az A-ligás főszereplőket sem tudnák kifizetni), az eredmény pedig zavarba ejtő lett. Minden értelemben. Nem nekünk nézőknek, hanem a Rémálomgyárban tevékenykedő megalomán idiótáknak, akik több száz millió dolláros büdzsé alatt bele sem kezdenek egy reménybeli blockbuster forgatásába. Magától értetődik, hogy pontosan emiatt kell vérre menő harcot vívniuk a mozipénztáraknál: a nagy befektetés tetemes bevételt igényel. S lőn Blomkamp, aki low-budget sci-fijével fityiszt mutatott mindenkinek, a District 9 már 112 millió zöldhasúnál jár.

Baltasar Kormákur családtörténetei az izlandi rendező harmadik filmjével mozdultak el a bűnügyi tematika irányába: a 101 Reykjavík pikáns szatíráját és A tenger skandináv közeghez idomított Lear király-újraírását követő Út a mennyországba egyszerre vitte tovább a családi konfliktusokat és defektusokat felsorakoztató vonalat, és illesztette ezt egy, a klasszikus James M. Cain bűnregényeket idéző szüzsébe, egyúttal csavarva is egyet a biztosítási csalással próbálkozó párocska és az utánuk kutakodó nyomozó sémáján – miközben az utóbbi szerepében tündöklő Forrest Withaker már az egy évvel későbbi Kemény zsaruk-debüt egyértelmű előképét hozta. Ebből a szempontból Arnaldur Indriðason nálunk is kiadott regényének adaptációja logikus folytatása az Út a mennyországba-val megkezdett irányvonalnak: Cain-féle bűnmelodráma helyett a Vérvonal hagyományos krimi, mely a hétköznapi mocsoktól egyre inkább megkeseredő rendőrnyomozó főhősével jóval inkább rokona a korántsem makulátlan privát kopókat szerepeltető amerikai hard boiled irodalomnak, mint a steril szalonnyomozókkal operáló brit tradícióknak.

Az egyik legkorábbi, a film születése előtti időkből való – de persze a Lumiére utáni időkben is gyakran fölelevenített animációs technika a pörgetős füzet, ahol az egymást követő oldalak sarkában levő fázisrajzokból a lapok pörgetése révén indul be a figurák mozgása. Édouard Salier, francia reklám- és rövidfilmrendező az angol-francia The Replicants elnevezésű együttes User című számához készítette el a maga pörgetős kollázs-animációját.

A kertvárosi életforma kialakulása óta a tömegfilm kedvelt tematikája: az ötvenes években Don Siegeltől Hitchcockon és Charles Laughtonon át Douglas Sirkig az álomgyár meghatározó rendezői a legkülönfélébb műfajok sémarendszerét segítségül hívva nyújtottak betekintést a hófehér kerítések és a smaragdzöld gyep által elfedett látszatéletekbe. A Kék bársony és a nyolcvanas évek gyermeki szubjektivitáson átszűrt horrorfilmjei (Támadók a Marsról, Pin…, Hús a húsból), vagy az ezredforduló nagysikerű független szatírái (Sam Mendes, vagy éppen Todd Solondz, úgy ahogy van) még nyilvánvalóbbá tették a fél évszázaddal korábban még csak olvasatként jelen lévő tanulságokat: suburbia az őrület és a lelki nyomor melegágya, ahol az egészséges család (nem beszélve az egészséges szexualitásról) ritkább, mint a hetero Gregg Araki-hős. A közeghez kötődő toposzok rendíthetetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden Richard Linklaterre egy Larry Clark, Harmony Korine, Gregg Araki vagy éppen Jack Ketchum jut, elenyészővé téve azon alkotások számát, melyek szerint az amerikai kertváros valami élhető hely, ami esetleg helyszínül szolgálhat a kamaszkorhoz, a házasélethez vagy éppen a becsületben megöregedéshez.

“…végül is miért van szarul írva a cím?”

“Így olyanok, mint valami kollektív értelemnek a kifejlődései, főleg ezzel a bizarr bestialitással.”

“Tarantino megnézte a Szindbádot.”

“Innentől már tudod, hogy ez el lesz baszva.“

“Mind a két Kill Bill jobb.”

“Ezért van a végén, szinte ilyen wikipédiásan a holocaust: égnek a nácik, mint égőáldozat.”

“…leszarja, hogy a történelemben mi és hogyan volt…”

“Hitler egy dühöngó óvodás, Goebbels egy perverz, Landa pedig az amorális Columbo.“

A 2009-es Kecskeméti Animációs Filmfesztivál Nagydíjával és a Filmkritikusok Díjával is kitüntetett FIN című meditatív ambient animációval a MOME-n tavaly végzett Glaser Katalin a rajzfilm műfajának határait feszegeti. A film egy piros kötélre felfűzött, történet nélküli élet- és világkörút, amely kicsi gyermeket és haldokló öreget, közeli arcokat és távoli vidékeket, mély óceánt és magas égboltot rendel egymás mellé egyetlen hosszú, a kezdetet és a véget egybeillesztő, önmagába visszatérő beállításban. Látni fogjuk, hogy a FIN izgalmas, önmagába visszacsavarodó térbeli világa nem előzmény nélkül való, az animációs film és a képzőművészet kapcsolatát erősítendő szervesen illeszkedik a tér és az idő illuzionisztikus tulajdonságait vizsgáló képgrafikai alkotások körébe.