A 101 Reykjavíkkal debütált Baltasar Kormákurral az idei Titanic Filmfesztiválon beszélgettünk rendezői karrierjéről, a színházi és a filmrendezés kapcsolatáról, illetve a Titanic-közönségdíjas Fehér nászéjszakáról. A rendező 2006-ban készült filmje, a Vérvonal, a héten kerül a magyar mozikba.

Optimistának tartod a Fehér nászéjszaka befejezését?
Szerintem ez a történet egyszerre optimista és realista. A film alapjául szolgáló Csehov-darabban a címszereplő Ivanov lelövi magát. Ez a film azért ennél jóval derűlátóbb. Úgy is fogalmazhatunk, hogy viszonylag optimista, vagy úgy, hogy a legoptimistább befejezés, amit el tudok képzelni. De semmiképpen sem happy end, azt mindig is unalmasnak találtam. Ennél optimistább nem is lehetnék, mint ahogyan ezt a filmet lezártam.
A Fehér nászéjszakában a férfiak mind boldogtalanok, elmenekülnek a feleségük elől, új nő után néznek. A főszereplő, Ján szemszögéből mindez teljesen szürreálissá válik. Engem az izgatott, hogy min mennek keresztül ilyenkor az emberek, a filmbeli történések viszont már nem tehetők be negatív vagy pozitív skatulyákba. Viszont abból a szempontból a film realista, hogy meg tudtam mutatni, én ilyen élethelyzetben hogyan viselkednék, és ez szerintem abszolút pozitív.

l

A darabból először színházi előadást rendeztél, ezt követte a filmváltozat, ami tele van olyan vizuális elemmel, képi humorral, ami a színpadon nem működne. Mennyiben térnek el a képi megoldások a színpaditól?

Számomra a színház és a film két alapvetően különböző médium. Természetesen az eredeti Csehov-darab és a Nyikita Mihalkov-féle Etűdök gépzongorára is – amely szintén nagy hatással volt rám – Oroszországban, egy teljesen más kulturális közegben játszódik.
Az általam rendezett színpadi változat teljesen másként van felépítve, mint a film. A darab például úgy kezdődik, hogy a főszereplő Jón és első felesége, Anna vannak a színpadon. Ekkor már boldogtalan házasok. Cigiznek, beszélgetnek, majd amikor Jón úgy dönt, hogy elmegy, Anna tehetetlen dühében a házuk egyik falát rádönti. A hatalmas falon egy kis, egyméteres ablak van csak, és Jón pont annak az árnyékában áll, amikor a fal rázuhan, ezért nem esik bántódása.
A színházi rendezéseimben is fontos a vizualitás, de ez természetesen teljesen másmilyen, mint amit a filmben lát a néző. Nagyon szeretem azokat a humoros képi megoldásokat, amik szavak nélkül beszélnek, ezek a stílusom fontos részei. Ezek közé sorolhatjuk a 101 Reykjavík című filmemben a konyha közepén álló fürdőkádat, az Út a mennyországba főszereplőjének folyton párás szemüvegét, vagy a Vérvonal nyomozójának kedvenc ételét, a főtt bárányfejet.

Ezek a képi motívumok a filmek alapjául szolgáló könyvekben is benne vannak?

Nem, ezek a motívumok nagyrészt csak a filmekben vannak benne, az eredeti szövegekből hiányoznak. Innen-onnan gyűjtögetem össze őket. Konyhai fürdőkádja például a szomszédomban lakó hippi családnak van, akik ezek szerint meztelenül járkálnak egymás előtt. Vagy ott van például a 101 Reykjavik vége felé az a forgóajtó, amelyet egy munkás mozgás közben pucol: ezt a csodás képet egyszer Törökországban láttam.
És közben természetesen van egy másik jelentésrétege is ezeknek a képi motívumoknak. A konyhában álló kád például azt jelzi, hogy ez a család egyfajta szimbiózisban él együtt, nincsenek meg a tiszta, polgári értelemben vett határvonalak köztük, kvázi egymás alsóneműjét hordják. A fiú ugyebár még harminc évesen is az anyjával él, képtelen felnőni, olyan, mintha még mindig gyerek lenne, közben pedig éppen az anya szerelmével folytat viszonyt. Ez a nagyon szoros összefonódás, az emberek összegabalyodása jelképesen megmutatkozik a fürdőkádhoz kapcsolódó jelenetekben.

Mi a helyzet a szövegekkel? Rengeteg dialógusnál, elsősorban a 101 Reykjavík és a Fehér nászéjszaka párbeszédeinél az az érzése az embernek, hogy a színészek ott helyben rögtönözték őket, annyira természetesek és dinamikusak.

Nagyon ritka, hogy a színészek dialógusokat improvizálnak a filmjeimben. Én magam írom a párbeszédeket, igaz, a szereplőknek is hagyok teret, együtt dolgozzuk ki, hogyan is hangozna a legtermészetesebben az a bizonyos szöveg. Szerintem a filmes dialógusok improvizációja nem működik olyan jól. Akárcsak a vers, a film is kötött forma, meghatározott idő alatt kell meghatározott mennyiségű információt közölni benne.
Hogy máshonnan közelítsem meg a problémát: amikor feltesznek nekem egy kérdést a munkámmal, az életemmel kapcsolatban, abban a pillanatban belülről jön a válasz. Viszont ha egy engem játszó színésznek kellene ezekre reagálnia, akkor neki előbb át kéne gondolnia, hogy ki is vagyok én, mit is mondanék az adott helyzetben. A rögtönzött dialógusokban mindig érzem ezt a hezitálást, ezt az ürességet. Ezért inkább előre megformálom a szöveget, amennyire tudom, és a színész ezt a biztos „szerkezeti alapot” tudja tovább bővíteni. Így miközben a dialógusok tömörek és lényegre törőek, egyben természetesek is. De még így is vannak szövegek, amelyek valahogy nem csengenek jól. Ezeket azzal a lendülettel dobom a szemeteskukába.

Színésznek tanultál eredetileg, és dolgoztál is ebben a szakmában. Ez hogyan befolyásolja a rendezői munkádat?

Nagyon szoros a színészekkel való együttműködésem, könnyen megértem a problémáikat. Gyakran magam sem tudok rájönni, hogy például egy párbeszéd miért nem működik, de akkor a színészekkel meg tudjuk keresni a megoldást: együtt vizsgáljuk meg, honnan hová akarunk eljutni. Amit a legfontosabbnak tartok, hogy a szereplők játéka motivált legyen, hogy ne tegyenek semmi olyat, ami nem illik az adott karakterhez. Ezt úgy érem el, hogy részletesen elmesélem a színésznek, akár a személyes életemből vett példákkal illusztrálva, hogy az a figura miért így vagy úgy reagál egy adott helyzetre, miért pont úgy fog abban a jelenetben viselkedni. Az a lényeg, hogy tudatosan játssza el a karaktert. Ha a színész megérti, hogy a mozdulatai, a reakciói hogyan vannak motiválva, akkor már nem kell hosszasan magyaráznom neki, hogy például hogyan fogja meg a poharat, hogyan igyon belőle, és utána hogyan tegye vissza az asztalra. Vicces, de néha a legegyszerűbb dolgok eljátszása is problémát jelenthet egy színésznek, például, hogy hogyan járjon, egyen, igyon, ha nem érti teljesen pontosan, hogy mi az a szituáció, amiben az általa megformált karakter benne van.

A mai napig vállalsz színészi feladatokat. Nemrég készült el holland-izlandi koprodukcióban a Reykjavík-Rotterdam című thriller, aminek a főszereplője vagy. Mi alapján vállalod el a színészi szerepeket most, hogy elsősorban rendezéssel foglalkozol?

Saját filmjeimben már egy jó ideje nem játszom, egészen pontosan a 101 Reykjavík óta nem, ugyanis elégedetlen voltam magammal abban a filmben.  Általában nemet mondok, ha felkeresnek. A Reykjavík-Rotterdam kivétel volt, mert tetszett a megformálandó karakter, a forgatókönyv, és a film rendezője, Óskar Jónasson is jó barátom. És mivel én voltam a film producere is, megszabhattam, hogy mikor érek rá a munkára. Vicces volt, mivel a Reykjavík-Rotterdam forgatása közben folytak a Fehér nászéjszaka utómunkálatai, úgyhogy gyakran át sem tudtam öltözni, a jelmezemben rohantam át a vágószobába. Amúgy épp ezért nem szoktam elvállalni filmszerepeket, mert nagyon időigényes a forgatási helyszínen két beállás között ücsörögni és várni, hogy végre forgatni tudjunk.

A Fehér nászéjszaka kapcsán ismert, hogy a forgatás alatt a stáb a külvilágtól elzárva együtt élt a film helyszínéül szolgáló aprócska szigeten. Mennyiben változtatta meg ez a családias hangulat a forgatást?

Leegyszerűsítette, és le is rövidítette a munkát. Ragaszkodom azokhoz az emberekhez, akikkel már korábban együtt dolgoztam. Ők már ismernek engem, a munkamódszeremet, tudják, hogyan gondolkozom, és ezért a legtöbb dolgot nem kell órákig magyaráznom nekik, elég egyszer elmondanom, rögtön megértik, mit akarok.
Arra sem kell időt vesztegetnünk, hogy körbeudvaroljuk egymást, hanem rögtön a lényegre lehet térni, mert tudják, hogy nem megbántani akarom őket. Viszont ennek is megvannak a maga buktatói. Ebben a nagy barátkozásban könnyen elbízza magát az ember, és ellustul, esetleg nem veszi elég komolyan a másikat, erre oda kell figyelni.

Azért választottad Hallgrímur Helgason-regényét, a 101 Reykjavíkot első nagyjátékfilmjed alapjául, mert felfedeztél benne önéletrajzi vonásokat, könnyen azonosultál vele?

Egyfelől a 101 Reykjavík volt a filmiskolám, itt tanultam meg mindent a filmkészítésről. Másrészt a film és a regény története a felnőtté válásról szól, olyan kérdéseket feszeget, mint hogy ki vagyok én, mit kellene magammal kezdenem ebben az életben, akár privát, akár szakmai értelemben. Az egész film valahogy az én világomról szólt, és természetesen az aktuális problémáimról is. Például a saját kocsmámban – ami azóta már sajnos nincs meg – forgattunk bizonyos jeleneteket. Hasonló a helyzet a Fehér nászéjszakával, ennek a filmnek a főhőse megint korombeli, és a kortársaim problémáival küzd.
Természetesen mindegyik szereplőben valahol magamra ismerek: legbelül én is egy szerencsétlen, béna alak vagyok, mint a főszereplő Hlynur, aki egy harmincéves munkanélküli srác, és lefekszik az anyja nőjével. De persze kicsit hozzá, az extravagáns spanyol leszbikus táncosnőhöz, Lolához is hasonlítok. Egyébként a spanyol szál nincs benne az eredeti történetben, én írtam bele a forgatókönyvbe , de Helgasonnak nagyon tetszett. És ha már az önéletrajzi vonatkozásoknál tartunk, a filmbelivel ellentétben az én édesanyám például nem leszbikus.

Tekinthető a Fehér nászéjszaka és a 101 Reykjavík párfilmnek?

Ami Jón története a Fehér nászéjszakában, az velem is megtörténhetne, vagy akár Hlynurral is a 101 Reykjavíkból, akiket egyébként ugyanaz a színész, Hilmir Snaer Gudnason játszik el. Remélem, hogy aki a filmet megnézi, és mondjuk, éppen azon morfondírozik, hogy elváljon-e, mégsem vág bele, mert rájön, hogy a következő házassága esetleg csak még rosszabb lesz.
Szoktam mondani, hogy azért jó a munkám, mert olyan szituációkat élhetek át a filmjeimen keresztül, amik érdekelnek, de amiket a való életben nem annyira szeretnék megtapasztalni. Például a legutóbbi munkám, az Inhale kapcsán – amit Amerikában forgattunk, és egy házaspárról szól, akik a lányuknak keresnek tüdődonort Mexikóban – olyan kérdésekben mélyülhettem el, amilyenekkel a való életben még sosem kellet foglalkoznom. Ezeknek a történeteknek az elmesélésekor el tudok töprengeni azon, hogy én vajon mit tennék, ha ilyen helyzetbe kerülnék.

Műfaji szempontból elég sokszínű az eddigi munkásságod: vígjátékok, thrillerek, krimik. Könnyen alkalmazkodsz a különféle műfaji követelményekhez?

Nem igazán műfajban gondolkozom, hanem inkább történetekben, és emiatt azt szeretném, ha a történet működne, és nem a műfaj. Nem azért forgatok le egy filmet, mert teszem azt, vígjátékot szeretnék készíteni, hanem mert van egy történet, ami nagyon izgatja a fantáziámat. Szerintem ilyen szempontból például a thriller a legnehezebb műfaj, mert rendkívül feszes és fegyelmezett történetvezetést igényel. Ez a műfaj nagyon kevés szabadságot enged meg, ugyanis rengeteg szabályt kell betartani ahhoz, hogy a film a közönség figyelmét fenntartsa.

Filmjeid nagy része mégis Izlandon készült, és a tájnak mindegyikben fontos szerepe van. El tudod képzelni ezeket a történeteket más környezetben, más tájakon is?

Igen. Az északi tájat, rengeteg más északi filmmel ellentétben, sosem a benne rejlő szépség miatt komponálom a filmjeimbe, nálam a természet mindig valami többletjelentéssel bír. Például a Fehér nászéjszaka elzárt kis szigetének lakói egyfajta utópikus közösséget alkotnak, ez a táj kívülről túlságosan is idillinek hat. A Vérvonal Izlandja épp ezt az ellentétet kellett, hogy közvetítse, hiszen egyfajta bibliai meséről van szó, amiben a főszereplő, ez a misszionárius figura elindul, hogy megkeresse az eltévedt lelkeket. A táj ebben a filmemben végig magányosságot és elhagyatottságot sugall. Tudatosan használom tehát a tájat, az egyes természeti elemek, tájrészletek sosem véletlenül kerülnek a filmjeimbe: mindet nagyon precízen választjuk ki, hogy hozzá tudjanak tenni a történethez, a színészi játékhoz, az atmoszférához.

Izlandi filmrendezőnek tartod magad?

Nem igazán. Habár példaképemnek tekintem Fridrik Thór Fridrikssont, az izlandi film nagyöregjét, akinek több filmjében is játszottam,  de, részben talán spanyol származásom miatt is, nem tartom magam vérbeli izlandi rendezőnek. Sokkal inkább vagyok európai filmrendező, aki éppenséggel Izlandról jött.
Az igazat megvallva nem nagyon gondolkoztam még azon sem, hogy a filmjeim beleillenek-e a kortárs észak-európai filmek sorába. Nem szoktam azon törni a fejem, hogy milyen lesz a munkáim fogadtatása, mert mindig inkább azt tartom a fontosnak, hogy hogyan tudom a készítés pillanatában a legtöbbet kihozni egy filmből, és közben persze megpróbálom élvezni a munkámat, az életem nagy részét úgyis a filmek elkészítésével, és nem a díjak bezsebelésével vagy kritikák olvasásával töltöm. Úgyhogy jobban járok, ha jól is érzem magam közben, elvégre senki se kényszerít rá, hogy ezzel foglalkozzam.

Az interjú a 2009-es Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon készült.