Részletek Ryan Gilbey Sight & Soundban megjelent interjújából

(…) Amikor olvastam Nick James cikkét a Sight & Sound júliusi számában, sok szempontból zavart az, ahogyan nekifutott a témának, bár ez persze önmagában nem is lenne baj. Igazából az verte ki nálam a biztosítékot – és ezt egyébként sok más kritikus is eljátssza –, hogy mivel tudják, mekkora filmbolond vagyok, próbálnak velem ringbe szállni, és saját filmes műveltségüket fitogtatni. Köztudott, hogy a munkáim elég jó terepet biztosítanak arra, hogy az elemzők felvágjanak a tudásukkal, és ezt minden adandó alkalommal meg is teszik. De akkor sem tetszett Nick írásában, amikor ilyeneket írt, hogy „itt egy hosszabb rész Leonére emlékeztet, ott némi Ciminót látok, majd jön egy jókora adag Tinto Brass.” Kikérem magamnak! Én egyáltalán nem így gondolkozom, amikor filmet csinálok.

(…) A Kill Billről sokkal inkább lehetett ilyen szempontok alapján beszélni, mivel Uma Thurman nem egyszerűen bosszúhadjáratot folytatott a filmben, nem csak a Vipera Halálosztagon verekedte keresztül magát, de gyakorlatilag az exploitation-mozi egész krónikáján is. A Kill Billről tehát simán lehetett a fentihez hasonló megállapításokat tenni, míg a Becstelen brigantykkal szerintem más a helyzet. Ezzel együtt tény, hogy a film első két fejezete olyan, mintha spagettiwesternt csináltam volna második világháborús kulisszával. Eleinte azt gondoltam, ilyen lesz az egész film, de nem így alakult, és a második fejezet után van egy nagy váltás.

(…) Mindenesetre, hogy ez a spagettiwesternesdi ne csak egy öncélú játék legyen, kellett valami, amire az egész ötletet felhúzhatom, és ezt én a tájakban, a közegben találtam meg. Mindig is nagyon szerettem az italowesternek brutális világát, ahol minden az erőszakról szól, az élet olcsó, a halál bármelyik sarkon ott várhat az emberre. Ugyanez jellemzi Európát a második világháború alatt: a huszadik században is találhatunk tehát egy, a spagettiwestern tájaihoz nagyon hasonló közeget. Szerintem baromi érdekes a Becstelen brigantyk nyitófejezetében, hogy a náci egyenruhák, a motorbiciklik és a kocsi ellenére sem törik meg a westernhangulat. Ezek szinte még hozzá is adnak egy furcsa ízt: nem lenne szabad működnie a jelenetnek, de valahogy mégis működik. Teljesen a westerneket idézi, és nem is csak a spagettiwesterneket, mert nekem például a Shane is eszembe jut róla.

(…) Visszatérve a westernes hatáshoz, gyönyörű volt, hogy a nyitójelenet forgatásakor – ez még a munka első hetében történt, amikor a külsőket vettük fel – a szkriptesünk,[1] aki minden rendezésemnél ott volt eddig, ezt mondta: „Quentin, most forgatjuk az első westernedet.” És tényleg olyan érzés volt, mintha westernt csináltunk volna. A komikus brutalitás, az akasztófahumor, a vérszomjas poénok és a Morricone-zene miatt ráadásul a második fejezet még inkább spagettiwesternes. Aztán a harmadik fejezet teljesen más. Amennyire filmszerű, épp annyira regényszerű is, igazából olyan, mint egy francia filmecske, leheletnyi Lubitsch-hatással, különösen a Goebbelses ebédjelenetnél. És aztán jön a negyedik fejezet, ami meg olyan, mintha csak ott indulna be igazán a történet. Ennek a felütése Mike Myers-szel és Michael Fassbenderrel olyan, mint valamelyik hatvanas évek közepén készült „egy maréknyi férfi a háborúba indul” típusú film nyitójelenete. Nekem igazából az jelentette a filmben az újszerűséget, hogy amellett, hogy megint szórakozhattam a műfajokkal, ebben a fejezetekre bontásban is egy csomó lehetőséget láttam. Az egyik fejezet bevezet pár szereplőt, ezeket aztán szem elől tévesztjük és megismerünk másokat, és így tovább. Az egész lényege igazából az, hogy eljussunk az ötödik fejezethez, ahol minden szál összeér.

(…) A nagy, „tablószerű” filmjeimmel kapcsolatban, mint amilyen a Ponyvaregény és a Kill Bill, az az érdekes, hogy egyik sem végződik látványosan. Ezeknél mindig tompítottam a végső katarzist, de azt hiszem, legalábbis remélem, hogy ez soha senkit nem zavart. (…) A Becstelen brigantyk előtt nem csináltam olyan finálét, amilyet egy igazi nagyszabású filmtől elvárna az ember. Szeretek a magam stílusában eljátszani a műfajokkal és alműfajokkal, de tudtam, hogy ha most tényleg kalandfilmet akarok csinálni, ami végül lett is belőle, akkor igenis látványosan kell zárulnia az ötödik fejezetnek, különben nem fog működni. Tudtam, hogy a film végéig úgy vehetem semmibe a szabályokat, ahogy akarom, de a fináléban követnem kell őket.

(…) Már csak a befejezésnek is annyi érdekes olvasata lehet. Egyrészt nagyon zaftos a metafora: a mozi megbuktatja a Harmadik Birodalmat. Másrészt ez nem is egyszerűen metafora, hiszen szó szerint az történik, hogy 35 milliméteres filmtekercsek döntik romba a nácikkal teli mozit. (…) Amúgy meg a finálé ötletét igazából simán elsüthették volna a valóságban is. Akkoriban a mozitulajdonosok első számú feladata nem a filmek vetítése volt, hanem az, hogy megakadályozzák az épületük leégését. Elég sokkoló belegondolni, hogy a film máig egy úgynevezett művészet, holott például a némafilmkorszakban szaros hat perc alatt két-háromszáz ember is meghalt egy mozitűzben, csak azért, mert olyan rohadt gyúlékony és veszélyes volt a nyersanyag. Egy harmincöt milliméteres nitráttekercs simán bármikor felrobbanhatott, csak úgy.

(…) Gondoljuk csak végig ezt a nyersanyag-dolgot. Képzeljük hozzá a filmhez, hogy mi van, ha Shosanna 35 milliméteres gyűjteménye olyan filmekből áll, amiket a nácik betiltottak? Mondjuk benne van A nagy ábránd, a Mayerling, a Kacsaleves, meg A kölyök. Ezek mind. Ha így áll a helyzet, akkor ez már majdnem olyan, mintha Renoir papa személyesen szállna be a nácik megbuktatásába. Vagy nézzünk egy másik eshetőséget: például azok ott mind Goebbels filmjei, 300 tekercsnyi náci propaganda. Így végül is Goebbels maga rakott tüzet a cimborái segge alá.

(…) Mondhatjuk, hogy az egész a Becstelen brigantyk a nyelvről szól. Ez még csak nem is egy mögöttes rétege a filmnek, igazából kiszúrja az ember szemét. Halálosan utálom, ha egy ilyen történetben mindenki angolul beszél, a nácikat a Royal Shakespeare Company tagjai, vagy Christopher Plummer, vagy mittudomén ki alakítja. Egy hatvanas évekbeli filmben ez még elmegy, azok így vannak felépítve, elfogadjuk tőlük. De az biztos, hogy ez az egyik oka, hogy ezeket a filmeket, és minden filmet, ami így készül, régimódinak tartunk. Kábé ezekre mondjuk, hogy apu második világháborús filmjei, és nem hiszem, hogy a mi generációnkból ezt bárki gyomra bevenné. Egyszerűen ezek a filmek nem hagyják, hogy elég komolyan vegye őket az ember. Ki tud elképzelni egy iraki háborúról szóló filmet, amiben az irakiak angolul beszélnek? Egy percig nem lenne hiteles.

(…) A második világháború idején Európában az ember túlélése tényleg múlhatott a nyelvtudásán. Fehérek harcoltak fehérek ellen, és az ember a bőre színétől függetlenül gond nélkül integrálódhatott a nácik, a franciák vagy akárkik között, csak a nyelvet kellett beszélnie. Életek múlhattak ezen. Teljesen más viszont a helyzet, amikor mondjuk amerikai és brit katonák harcolnak koreaiak vagy akár irakiak ellen.

(…) Nekem kifejezetten tetszik, hogy Landának végül elborul az agya, és nekiesik Bridgetnek. Ez mondjuk nincs túlmagyarázva a filmben, de meg lehet figyelni, hogy amint egy német rájön, hogy Bridget von Hammersmark az ellenségnek dolgozik, totál bekattan. A filmben tényleg nem mentem bele, de van ehhez egy teljes háttértörténetem, egy egész kis mitológiát kitaláltam hozzá. Bridget olyan, mint Greer Garson volt a Mrs Miniverben, csak a németeknél. És részben annak köszönheti a hírnevét, hogy ő az a Dietrich, aki otthon maradt. Szóval, ő a német katonák álomnője, a Harmadik Birodalom szépasszonya. Nyilván megőrjíti őket, hogy végig hazudott.

(…) Landa nagyon összetett karakter. Őszinte magához, és őszinte magával kapcsolatban is. De minden helyzetben, kihallgatás vagy tárgyalás közben is, folyamatosan színészkedik. Ha most Landával készítenéd ezt az interjút, vagyis én lennék ő, már azelőtt mindent tudtam volna rólad, hogy bejöttél az ajtón. Azonnal olyan dolgokkal hozakodnék elő, amikkel kényelmetlen helyzetbe hoználak, és amik váratlanul érnének. A lényeg, hogy ne legyen biztos talaj a lábad alatt. Landa alól viszont soha, de soha nem lehet kihúzni a szőnyeget. Mikor a film elején LaPadite-tal, a gazdával beszélget, úgy csinál, mintha nem igazán tudna franciául, holott pontosan tudjuk, hogy ez csak szivatás, mert iszonyú jól beszéli a nyelvet. Azt akarja, hogy LaPadite angolul beszélgessen vele, mert akkor rögtön bizonytalannak fogja érezni magát. A színjátékra persze van egy másik oka is: azt akarja, hogy a padló alatt bujkáló család ne értse, amit mondanak. De pontosan tudja, milyen fontos, hogy ettől kapásból lépéselőnnyel indul majd LaPadite-tal szemben.

(…) A forgatókönyvben eredetileg három olyan jelenet szerepelt, amiben Landa előhúzza a lopótökpipáját, a Sherlock Holmes-pipát, és rágyújt. A filmben szereplő jeleneten kívül volt két másik alkalom is, amikor előjött ez a pipa. Christoph[2]  és én egyszer egy német étteremben vacsoráztunk, amit érthetetlen módon Ausztriának hívnak, és ahol egyébként Berlin legjobb rántott szeletét ettük. Ott üldögéltünk, és egyszer csak azt mondtam neki: „Figyelj, a forgatókönyv szerint Landának van egy ilyen pipája, amit néha előránt. Szerinted ez milyen? Lehet, hogy egyáltalán nem is pipázik, tudja viszont, hogy LaPadite igen. A megfelelő pillanatban előkapja, hogy tudassa LaPadite-tal: Megvagy. Tudom, mi jár a fejedben. A pipát úgy használja a beszélgetés közben, mint valami színházi kelléket.” Christoph erre felkiáltott, hogy „Ez az! Pontosan így kell lennie!” Ilyen egyetértésben dolgoztunk végig a filmen.

Sight & Sound, XIX. évfolyam 9. szám
A szöveget a lap engedélyével közöljük.

Hivatkozások:
1. Martin Kitrosser↑
2. A Hans Landát alakító Christoph Waltz-ról van szó↑