Jakab Veronika: És még van az a hülye kérdés, hogy végül is miért van szarul írva a cím? Sepsi László: Egyrészt ezzel kiemeli, hogy az egész film a nyelv körül forog, másrészt meg szerintem reflektál Brad Pitt hülye beszédmódjára. Jankovics Márton: Van egy videóinterjú, amiben Tarantino elmondja, hogy egyik fő ok, ami miatt le akarta forgatni ezt a filmet az az, hogy a cím kurvára tetszett neki. Amerikában senki nem ismerte az eredeti Inglorious Bastards-t, vagy legalábbis nagyon-nagyon kevesen, és sok mindenkinek meg akarta mutatni, de senkit nem érdekelt. Úgy volt vele, ha ezt leforgatja, akkor a sajátja is lesz valamennyire, meg az emberek végre oda is figyelnek rá. Beég az agyukba a cím. Meg persze a nyelv birtoklása, ami körül az egész film forog: hogy a nyelv jelenti a hatalmat. Az esetek többségében Landa is azért mozgathatja a szálakat, mert birtokában van ennek a tudásnak. Sepi: Amúgy az európai hadszíntéren játszódó filmekben annyira nem újdonság, hogy hangsúly van a nyelven, még ha nem is ennyire erős, mint Tarantinónál. Az eredeti Basterds is angolul, franciául, németül megy, de ha láttátok A nagy szökést, annak az egyik kulcsjelenete is éppen a nyelven múlik.
Sepi: Castellari filmjében is egy-egy jellemvonásra vannak leredukálva a figurák, az egyik ilyen kleptomán ezermester-féleség, a másik néger, a harmadik fajgyűlő, a negyedik meg a parancsnok, ott sem spilázzák túl ezt a jellemábrázolás-dolgot. De ugyanez a helyzet mondjuk A piszkos tizenkettővel. Marci: Itt egyedül a Til Schweiger figurájának van szüksége részletes eredettörténetre, a többiekről tudod, hogy bosszúálló zsidók, ez a motivációjuk, egyfajta kozmikus bosszú. De Schweiger egy osztrák ex-náci, nem zsidó, és meg kell magyarázni, hogy mit keres ebben a csapatban. Ezen túl motivációt ő sem kap, csak annyit tudunk meg róla, hogy került ide. Farkas: De róla megtudjuk, hogy azért is gyűlöli a nácikat ennyire betegesen, mert őt megkínozták, megverték. Az viszont tényleg nem derül ki, hogy miért nyírta ki az első tizenhármat. Lichter Péter: Azért sincs hiányérzetem a brigantikkal, mert ezt Tarantino ellensúlyozza a Shosanna történetszálával, ott nagyon részletes motivációt kapunk, ezt nem lehetett volna megcsinálni, már csak a játékidő miatt sem a briganticsapattal. Túl sok lenne, és a film sem bírná el. Marci: Az is lehet, hogy Tarantino a jellemrajz hiányával próbálta elvontabbá tenni a figurákat. Így olyanok, mint valami kollektív értelemnek a kifejlődései, főleg ezzel a bizarr bestialitással. Sepi: Vagy nem volt kilenc erős karaktere és a filmet amúgy is elvitte a hátán ez a három figura.
Kovács Kata: És szerintetek ez a film kitart 150 percig? Van benne annyi? Farkas: Nekem is ez az egyik fő problémám vele. Marci: Én az utóbbi időben sokkal rövidebb filmeket sokkal jobban untam. Lichter: De a rengeteg nyelvi poén meg akcentus működteti az egészet, és annyira jól volt megírva, hogy végig lekötött. Mikor másodjára néztem, nem volt benne annyi feszültség, de mégis jó volt figyelni a finomságokra, ízlelgetni az egészet. A Kill Billben ilyet nem találtam.. Sepi: Azért a második rész, főleg az utolsó félóra, az már ilyen. A finálé teljesen ez a vonal, ahogy Bill és a Menyasszony ülnek egymással szemben egy asztalnál, és csak dumálnak. Lichter: Igen, és az is a Kill Bill legjobb része. A Kill Bill utolsó fél órája van olyan jó, mint ez, de ami előtte van 3 óra, az gyengébb. Farkas: Az teljesen más film. Sepi: Azért is élvezhető ez a két és fél óra, mert minden egyes jelenet egy kompakt, önálló egység, mind magában is olyan, mint egy egyfelvonásos színdarab. Mindegyiknek megvan a rohadt feszes dramaturgiája, csak egymás mellett lehet, hogy egy tucat ilyen, az sok. Farkas: Szerintem sok egy kicsit. Tarantinóra amúgy is jellemző, hogy a jeleneteknek külön-külön megvan a feszültsége, az egésznek viszont nincs. Egyenetlen. Marci: Szerintem működik az egésznek is a fokozódó feszültsége, ahogy folyamatosan haladunk a nagy finálé felé. Igaz, hogy nem olyan egyenletesen, mint egy átlagos akciófilmben, de ez itt most mégis működik, ahogy az egyes jeleneteknek is vannak csúcspontjai. Lichter: De ezért hozta be ezt a men-on-mission műfajt. Egy végpont felé megy, van valaki, akit ki kell nyírni, ez valamennyire összetartja, ha ez sem lenne, akkor lehet, hogy tényleg szétesne az egész. Sepi: Rohadtul célirányos az egész cselekmény, minden elkalandozás nélkül halad egy végpont felé, csak éppen a jelenetek az átlagos félórával hosszabbak. Farkas: Szerintem ez ide kevés. Az a gond, hogy egy idő után már elfelejtem a jelenet közben a nagy végső célt. És ez már idegtépő egy idő után. Rossz értelemben idegtépő. Vera: Engem végig lekötött, hogy egymás mellett megy két bosszúszál, és hogy ezek összeérnek-e, mi lesz a két akcióval. Kata: Erre mondja a Gábor, hogy magukban a jelenetekben közben mégis elfogy a feszültség, mert el vannak nyújtva.
Lichter: Nem lehet az, hogy ez a túlpofázottság abba az irányba is működik, hogy ettől életszerűbb lesz a film? Mert ugye a valódi életben sincsenek dramatizálva az események, és a korai Tarantinót is azért szerették, mert jé, hogy ezek úgy beszélnek és olyan dolgokról, mint a való életben. Ülnek egy kávézóban és Madonnáról dumálnak, ahelyett, hogy az akciót vinnék előre. Ez egyszerre volt posztmodern, a tömegkultúrára reflektáló gesztus, és realista is. Farkas: De itt nem erről van szó, itt nagyon durván stilizálja az egészet. Lichter: De a tempóján mégis nagyon érezhető a realizmus. Kata: És lehet, hogy nem is csak a jelenetek tempóján, hanem az egészén is. Lichter: Nem azt mondom, hogy a valóságban így volt, hanem hogy, például Tony Scott csinálta volna meg azt a jelenetet a kocsmában, és itt hogy néz ki. Amit Tarantinónál látunk, az még mindig sokkal közelebb van a valósághoz. Vera: És a sok pofázás gerjesztette mindig a feszültséget, akár az első jelenetben, akár a rétesesnél. Akárhányszor pofáznak, az mindig a feszültségről is szól. Marci: És sosem arról van szó, ami miatt valójában izgulsz. Lichter: A réteses jelenetnél pedig még képileg is kurvára alá van ez húzva azzal a nagyközelivel, mikor ráteszik a habot, Vera: Amiből tudjuk, hogy a Tarantino megnézte a Szindbádot. Lichter: De már előtte is, az egész pofátlan késleltetés. Farkas: Az éttermes tényleg működik, de a kocsmás jelenet szerintem leül egy idő után. Lichter: Ott is mindig továbblendíti, mire leülne, jön a részeg, aztán a főtiszt. Ráadásul végig tudod, hogy itt előbb vagy utóbb fizikai konfliktus lesz. Sepi: Igen, ezt már a Brad Pittel előkészíti az előző jelenetben, aki azt hajtogatja, hogy pincében harcolni szívás. Innentől már tudod, hogy ez el lesz baszva. Farkas: A kocsmajelenetben már nagyon frusztráló ez az egész. Marci: Na menjünk, mert kezdődik a meccs.
Legközelebb: District 9
Name
EmailNot published
Website
Comment
Az első beszélgetős jelenet alapján a többinek is hasonló a feszültség motorja. Tehát hogy aki titkol valamit (érte izgulunk), az nem tudja, hogy a másik tudja-e. Aztán eztet variálgatja odáig, hogy a végén már vicc az egész.
De nem is erről akartam írni. Mikor felrobban a mozi, benne a sok fejes. A jelenet végén egy fószer bekiabált a nézőtérről: A zsidóknak kellet volna bennt lenniük! Egy másik hang: Itt egy náci! Válasz: Igen! Hirtelen iszonyatosan megijedtem. Egy pillanatra azt hittem átcsapott a valóba a film, hogy az a sok agresszív figura most itt van valahol. Utána persze egész más volt nézni a filmet. Nem tudtál röhögni. A film végén sokan a hang irányába fordulva keresgélték az arcot. Nehéz volt megálni, hogy ne forduljak arra és szúrjam ki – kinézete alapján – az én nácimat. Aztán az jutott eszembe, bárki bekiabálhatott volna, akár én is. Utána még sok minden eszembe jutott, de ezt már nem adom közre. Pl az, hogy egyre több a négy decis sör.
[Válaszolok erre]
Ez mekkora sztori! Kurvajó.
Téma: Kortárs skandináv film
Réz Anna: Mesék egy jobb etikáról – Racionalitás és moralitás Jensen filmjeiben "Isten mint hatalommániás pszichopata" - Jensen a Prizma kérdéseire válaszol Roboz Gábor: A kapcsolatok rákfenéi – A kortárs dán szerzői film főbb alkotói és törekvései Gyenge Zsolt: A jólét fasizmusa – Roy Andersson, a mozi Brechtje "Ne legyetek olyan kapzsik!" – Gyenge Zsolt interjúja Roy Anderssonnal Farkas Gábor: A család szeme fénye – Lukas Moodysson és a tiniszemszög Megyeri Dániel: Porból lettél, prédává leszel – A norvég horrorfilm sajátosságai Björn Norđfjörđ: A láthatóság ára – Az izlandi film és a kis nemzeti filmgyártások érvényesülése (fordtította: Pálos Máté és Roboz Gábor) Sepsi László: Örökbe fogadva – Újraforgatott Skandinávia
Animatéka
Varga Zoltán: Vincent és a homokember – A bábanimáció kísértetiességéről Rövid történet, boldog zene – Hubai Gergely interjúja Normand Roger zeneszerzővel Orosz Anna Ida: Testetlen hangok – A (magyar) animációs dokumentumfilmek hangi világáról Rózsás Lívia: Művészeti ágak között - Waliczky Tamás rövid portréja
Varió
Réz Anna: Ontológia darázsfészkek – Metalepszis Charlie Kaufman forgatókönyveiben Lichter Péter: A Kozmosz metaforái – Az absztrakt szekvenciák funkciója a hollywoodi filmekben Nemes Z. Márió: A vidék gyászolása – Tarr Béla: A torinói ló
Állókép
Szemző Zsófia: Transzmutáció - Darwin üdülése