A kertvárosi életforma kialakulása óta a tömegfilm kedvelt tematikája: az ötvenes években Don Siegeltől Hitchcockon és Charles Laughtonon át Douglas Sirkig az álomgyár meghatározó rendezői a legkülönfélébb műfajok sémarendszerét segítségül hívva nyújtottak betekintést a hófehér kerítések és a smaragdzöld gyep által elfedett látszatéletekbe. A Kék bársony és a nyolcvanas évek gyermeki szubjektivitáson átszűrt horrorfilmjei (Támadók a Marsról, Pin…, Hús a húsból), vagy az ezredforduló nagysikerű független szatírái (Sam Mendes, vagy éppen Todd Solondz, úgy ahogy van) még nyilvánvalóbbá tették a fél évszázaddal korábban még csak olvasatként jelen lévő tanulságokat: suburbia az őrület és a lelki nyomor melegágya, ahol az egészséges család (nem beszélve az egészséges szexualitásról) ritkább, mint a hetero Gregg Araki-hős. A közeghez kötődő toposzok rendíthetetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden Richard Linklaterre egy Larry Clark, Harmony Korine, Gregg Araki vagy éppen Jack Ketchum jut, elenyészővé téve azon alkotások számát, melyek szerint az amerikai kertváros valami élhető hely, ami esetleg helyszínül szolgálhat a kamaszkorhoz, a házasélethez vagy éppen a becsületben megöregedéshez.

Tekintve, hogy az elmúlt fél évszázadban a suburbia-filmek a legkülönfélébb borzalmakat és aberrációkat vetítették a szépen meszelt házfalak mögé, a témában készülő rövidfilmek egyik legkézenfekvőbb túlélési stratégiája az extremitás további fokozása. A későbbiekben tévészériákra és vígjátékokra specializálódott Gene Laufenberg (Family Guy, Living with Fran) és a Sunday’s Game forgatókönyvét jegyző Simon Ward (Tök alsó 2 – Európai turné, Corky Romano) cinizmus terén meghaladja a polgárpukkasztásra szakosodott függetlenfilmesek legjavát, miközben sajátos megoldással is szolgálnak az elmúlással való szembenézés problémájára.

A két nagyjátékfilmjével (Halott madarak, Vörös homok) eddig még nem különösebben átütő teljesítményt nyújtó, ellenben jól felismerhető szerzői kézjegyeket felmutató Alex Turner első rövidfilmje, a Jack Larson színdarabja által inspirált Chuck a suburbia-tematikához kötődő domestic thrillerekből (A vadász éjszakája, A mostohaapa) ismerős alapmotívummal játszik el, melyben a kertek alatt járó pszichopata áldozatait a jól szituált átlagpolgárok közül szedi. A Chuckban Turner többek között a Lodge Kerrigan-féle Clean, Shavenből ismerős stilizációs technikák segítségével viszi vászonra egy bomlott elme vibráló világát, miközben a negyedórás kisfilm utolsó kétharmadát kitevő suspense-szituáció mintegy tankönyvi illusztrációja is annak, mit kell tudnia egy kezdő horror/thriller-rendezőnek a feszültségkeltésről. Gyűjtőszenvedélyével és kommunikáció szakos diákokat megszégyenítően határozott véleményével a világ működéséről Chuck szerény, de emlékezetes figurája a tengerentúlon az ezredfordulóval igencsak megszaporodott hétköznapi szociopatáknak, egyenesen a kies hatvanas évekből.