A Milánóban született, ám New York-ban nevelkedett Marco Brambilla két hollywoodi nagyjátékfilm, a Stallonéval forgatott Pusztító, és a Segítség, elraboltam magam gyenge akcióvígjátéka után vált igazán felkapott videó-művésszé. Végtelenítve loop-olt alkotásai a mindent elárasztó képrengetegre és kép-fogyasztásunkra reflektáló posztmodern freskók, táblaképek és mozaikok. FPS játékok képeire zombiként ragadt tinédzserek felvételeit rendezi lassan mozgó portrékká, éttermek asztalai mellett kocsizik percekig, hogy osztott képmezőit egyszerre archaikus és hidegen futurisztikus képekké fűzze.

Összegző, már-már szürreális giccshatáron mozgó filmje a Civilization: több száz egymásba mosott, bevégtelenített „talált” filmrészletet mos össze gigantikus tájképpé, a pokol, a purgatórium és a mennyország szintjei között liftezve. Az apró részletekbe veszve felfedezhetjük a kortárs amerikai film több darabkáját, mint a 300-at vagy a Gattacát. A precízen, egy összefüggő térré szerkesztett kvázi-osztott képernyő érdekessége az, hogy a talált-nyersanyagból nem egy új történetet kreál, vagyis nem egymás után fűzi a képeket, hanem kiteríti őket, amivel egy önironikusan (?) túlcsorduló fantázia-országot teremt. A hollywoodi filmipar mozaikjaiból egy dantei díszletet emel, önreflektív kritikával illetve saját anyagát.

Az így feltáruló film-mozaik építmény a Metropolis falansztereire emlékeztet, a nagyzenekaros, drámai zenei aláfestés is erősíti ezt a reménytelenséget és monotonitást sugárzó hatást. Brambilla found-footage filmje kettős természetű: egyszerre felhasználja és kritikusan kifordítja a hollywoodi gépezet képáradatát, és egyszerre újrateremti és mitizálja annak látványosságát.