Részletek Ryan Gilbey Sight & Soundban megjelent interjújából

(…) Amikor olvastam Nick James cikkét a Sight & Sound júliusi számában, sok szempontból zavart az, ahogyan nekifutott a témának, bár ez persze önmagában nem is lenne baj. Igazából az verte ki nálam a biztosítékot – és ezt egyébként sok más kritikus is eljátssza –, hogy mivel tudják, mekkora filmbolond vagyok, próbálnak velem ringbe szállni, és saját filmes műveltségüket fitogtatni. Köztudott, hogy a munkáim elég jó terepet biztosítanak arra, hogy az elemzők felvágjanak a tudásukkal, és ezt minden adandó alkalommal meg is teszik. De akkor sem tetszett Nick írásában, amikor ilyeneket írt, hogy „itt egy hosszabb rész Leonére emlékeztet, ott némi Ciminót látok, majd jön egy jókora adag Tinto Brass.” Kikérem magamnak! Én egyáltalán nem így gondolkozom, amikor filmet csinálok.

A Milánóban született, ám New York-ban nevelkedett Marco Brambilla két hollywoodi nagyjátékfilm, a Stallonéval forgatott Pusztító, és a Segítség, elraboltam magam gyenge akcióvígjátéka után vált igazán felkapott videó-művésszé. Végtelenítve loop-olt alkotásai a mindent elárasztó képrengetegre és kép-fogyasztásunkra reflektáló posztmodern freskók, táblaképek és mozaikok. FPS játékok képeire zombiként ragadt tinédzserek felvételeit rendezi lassan mozgó portrékká, éttermek asztalai mellett kocsizik percekig, hogy osztott képmezőit egyszerre archaikus és hidegen futurisztikus képekké fűzze.

Az angliai Doncasterből származó, huszonhat éves rajzfilmrajzoló David Firth munkái az interneten jelentek meg először 2002-ben, azóta – többszöri elutasítást követően – a BBC Four több alkalommal is játszotta kísérleti jellegű animációit.  Egyfelől sötét tónusú, akasztófahumort erőszakképekkel vegyítő rajzfilmeket készít, ilyen például a Salad Fingers sorozat, a Spoilsbury Toast Boy című kétrészes alkotás vagy az egyik legújabb, Dog of Man nevezetű hátborzongató animáció.