Az Időbűnök hazai és külföldi kritikáiban rendre felbukkan a film műfaji karakterének visszafogottabb-lelkesültebb magasztalása. A karrierjét többféle zsánerrel játszadozó rövidfilmek forgatókönyvírójaként és rendezőjeként kezdő Nacho Vigalondo első egészestés mozija, mint azt a hangzatos (bár valójában kissé homályos értelmű) cím sejteni engedi, egy időutazás és egy bűntény által meghatározott történetet oszt meg a közönséggel. A spanyol munka tehát alapvetően az időutazásos sci-fi alműfajában pozícionálja magát, ugyanakkor jóval fontosabb szerepet szán a bűnügyi tematikának, amit az Időbűnök távoli rokonai inkább az akciófilm zsánerén keresztül eresztettek össze a tudományos-fantasztikus alapötlettel (lásd a Terminátor-filmeket, az Időzsarut vagy a közelmúltból a Dèja vu-t). Vigalondo visszafogott, szűkített perspektívájú közelítéséhez hasonló példákat alig-alig találunk az alműfaj történetében (e tekintetben talán még A fiók rokonítható a 2008 végén bemutatott filmmel).

“…ez a hype a filmben megjelenő áldokumentum-szerű felvezetésnek szól.”

“obszesszió-vírus söpör végig a világon”

“mintha ironizálna a  Harmadik világot támogató szervezetek rettenetesen demagóg propagandafilmjein”

“nem tudunk együtt élni senkivel, a sajátunkétól eltérő kultúrát nem tudunk befogadni”

„egy lövés egy halál” meg „big fuckin’ gun”

Október 10-én, szombaton este 19:00-kor a Folyóiratfesztivál vendége lesz a Prizma!

A Café Bábel és a Jelenkor folyóirat jóvoltából a pécsi Trafikban fogunk beszélgetni a Prizmáról, a hamarosan megjelenő magyar műfaji filmről szóló számunkról, és az első lapszámhoz kapcsolódóan levetítjük David Cronenberg Camera című rövidfilmjét. Ezt követően beszélgetünk majd Cronenbergről és természetesen a filmről is, továbbá aki nem vásárolt még Prizmát, most ezt is megteheti!

Itthon ugyan közel egy éve, a 2008-as Anilogue-on volt látható, viszont a film honlapjáról mindenki számára ingyenesen letölthető a Sita Sings the Blues című amerikai animációs film, Nina Paley autodidakta rajzfilmrendezőnő első egészestés alkotása. A film az egyedi rövidfilmek személyességét és a rajzfilmek narratív tömörségét és vizuális stilizáltságát egyesíti. Bár egy nyolcvankét perces animációról van szó, a Sita Sings the Blues három rövidfilmet foglal magába, amelyek annak köszönhetik, hogy mégis egy filmet alkotnak, hogy a három főhősnő életének legfőbb motívuma – elhagyta őket a férjük – párhuzamba állítja őket. Afilm Az órák női hármasának animációs párja nagyobb időbeli ugrásokkal és jóval több iróniával.

Közhely, hogy a klasszikus tündérmesék a legtöbb esetben hátborzongatóbbak bármely rémtörténetnél. Erre már a filmkészítők is hamar rájöttek, s miközben direkt átirattal viszonylag kevéssel találkozhatunk (mint például Michael Cohn felemás Hófehérke-interpretációja, az 1997-ben készült Hófehérke – A Terror meséje, vagy Fulci Jancsi és Juliskája), konkrét mesemotívumok a mai napig rendre visszaköszönnek a gyöngyvászon és a sarki videótéka borzalomfilmjeiben. A legvirulensebbnek – némileg érthető módon – Piroska és a farkas története bizonyult: a piroskabátos kislány történetét dolgozta már fel feminin farkasember-film (Farkasok társasága), szatírába oltott pszichothriller (Pokolsztráda – miközben Matthew Bright a Jancsi és Juliskát feldolgozó Pokolsztráda 2-ben előzményénél is látványosabban nyúlt vissza a hetvenes évek domináns exploitation-műfajaihoz), vagy éppen giallóval vegyített slasher (Mélyen az erdőben). Piroska alakja ott kísért a slasherek final girljeiben, a Farkas, továbbörökítve az eredeti mese mitikus gyökereit, immár külön műfajban szedi áldozatait, miközben a horror vonzáskörzetéből kikerülve az alaptörténet nagyritkán valóban fiataloknak szóló formában is megjelenik (mint az igen esetlenre sikeredett Pirosszka, amelynek erőltetett humorizálása messze elmarad például a Tex Avery-féle Red Hot Riding Hood hasonlóan merész, de a fiatalabb korosztálytól megintcsak eltávolodó interpretációjának zseniális ötleteitől.)

Tagadás
Cronenberg életműve több szempontból is meglehetősen következetes szerkesztettségre utal, de apróbb halmazokra bontva is könnyen fellelhetőek a jól látható vezérfonalak. Legutóbbi három nagyjátékfilmje is meglepően szép ívet ír le, ha az igazság tagadásának erőssége felől közelítünk. A 2002-ben, tehát a három közül időben a legkorábban készült munka tagad a leginkább, míg az utolsó, a Gyilkos ígéretek csupán felszíni orvoslást hajt végre, mintha egy apró ragtapasszal akarna lefedni egy tátongó gyomorsérülést.  Az önáltatás mélysége tehát ez utóbbihoz közelítve egyre csökken.

A Pók főszereplője a többiekhez képest kis előnnyel indul, betegségének ugyanis szinte leválaszthatatlan velejárója a valóság meghamisítása, az ok-okozatiság felbontása, és az új téveszmék hatalomátvétele. Pók ártatlansága és tragédiája éppen abban rejlik, hogy nincs tisztában bűnével, saját értékrendje szerint csupán bosszút állt édesanyja meggyilkolásáért. Tette ettől nem válik kevésbé súlyossá, a ráeszmélés pillanatában pedig kétszeres erővel sújtja a meghasonlott férfit. A megbocsátás és az empátia azonban sokkalta erősebben dolgozik itt, mint a másik két film vétkeseinél.