Tagadás
Cronenberg életműve több szempontból is meglehetősen következetes szerkesztettségre utal, de apróbb halmazokra bontva is könnyen fellelhetőek a jól látható vezérfonalak. Legutóbbi három nagyjátékfilmje is meglepően szép ívet ír le, ha az igazság tagadásának erőssége felől közelítünk. A 2002-ben, tehát a három közül időben a legkorábban készült munka tagad a leginkább, míg az utolsó, a Gyilkos ígéretek csupán felszíni orvoslást hajt végre, mintha egy apró ragtapasszal akarna lefedni egy tátongó gyomorsérülést.  Az önáltatás mélysége tehát ez utóbbihoz közelítve egyre csökken.

A Pók főszereplője a többiekhez képest kis előnnyel indul, betegségének ugyanis szinte leválaszthatatlan velejárója a valóság meghamisítása, az ok-okozatiság felbontása, és az új téveszmék hatalomátvétele. Pók ártatlansága és tragédiája éppen abban rejlik, hogy nincs tisztában bűnével, saját értékrendje szerint csupán bosszút állt édesanyja meggyilkolásáért. Tette ettől nem válik kevésbé súlyossá, a ráeszmélés pillanatában pedig kétszeres erővel sújtja a meghasonlott férfit. A megbocsátás és az empátia azonban sokkalta erősebben dolgozik itt, mint a másik két film vétkeseinél.

Az Erőszakos múlt családapája jelenti a tökéletes középutat a két szélsőség között. Tom ugyanis teljesen tudatában van múltja mocskának, de olyan erősen él benne a tagadás, hogy képes a legvégsőkig tartani magát. Álcáját csak akkor veti le, amikor családja kerül veszélybe. Ezzel a gesztussal ugyan intéz magának némi pátosszal átitatott aurát, de – köszönhetően Viggo Mortensen remek alakításának – Joey színre lépésekor arca barázdái, szemének gonosz villogása, mozgásának hideg precizitása elbizonytalanítják a tisztes kispolgár igazságát. Mellette áll azonban az a dramaturgiai fogás, miszerint nem kerülnek részletezésre korábbi vérengzései, nincsenek flash backek, és verbális szinten is csak minimális utalás hangzik el philadelphiai életével kapcsolatban. A néző is nyugodtabb szívvel konstatálja, hogy csak gonosz maffiózók életét oltották ki a film ideje alatt, a sebhelyesarcú Fogarty-ért és a kegyetlen, testvérgyilkosságot megkísérlő bátyóért pedig annyira nem kár.

A Gyilkos ígéretekben a tagadás már nem is igazából tagadás, helyette olcsó szerepjátszássá degradálódik. Nikolai már szinte első megjelenésével elárulja magát: előzékenysége, száraz, ironizáló humora azonnal kiemeli a többiek közül. Kilétére ugyan csak a film utolsó harmadában derül fény, végig érezhető, hogy álcája nem teljes. Semyon szinte egyáltalán nem törekszik arra, hogy meggyőzze magát saját igazságáról, illetve letagadja, elfedje a múltat. Csupán kifelé, a külvilág kedvéért veszi magára foszladozó álruháját, amint lehetősége adódik, rögtön visszavedlik állatias valójába: szülésznőt fenyeget, egy tisztességes, korosodó nagybácsi és egy ártatlan, árva csecsemő kivégzésére ad parancsot, elárulja a szövetségeseit és még saját fiát is megtagadná, ha kiderülne különcsége. Ebben az esetben sem leszünk szemtanúi annak a rémtettnek, ami a dominó-effektust kiváltja – azaz a tizennégy éves, orosz kislány megerőszakolásának -, de a többi borzalom bizonyos szinten megismétli a múltbeli bűnöket. Az együttérzés és megbocsájtás lehetetlenné válik. Anna és Kirill is felejteni akarnak, de az öncsalás csak ez utóbbinál jelent némiképp identitás tagadást. Kirill ugyan elnyomja másságát, de ezzel csak agresszivitását növeli, a megoldás pedig csak időszakosan működik. Ezzel a filmmel tehát az íves vonal lassan visszakanyarodik a kezdetekhez, hogy végül eljusson ahhoz fordulóponthoz, ahol az állat végül újra átveszi az uralmat az ember fölött, és a folyamat kezdődik előről.

Emberállat – jövő nélkül
Miután Cronenberg erőszakos transzformációt hajtott végre figuráin – rovarokat, gépeket, eltorzult arcú szörnyeket kreálva belőlük -, és minden kapcsolatukat felszámolta, ami a világhoz, múlthoz és jövőhöz kötötte őket, kísérletképpen még ez újonnan kapott identitásuktól is megfosztja teremtményeit. Ennek az agresszív gesztusnak az eredménye ez utóbbi három egész estés alkotása. Emberbőrbe bújtatott állatokat látunk, akik látszólag szépen ellavíroznak az ok-okozatiság irányította életükben, de mélyen bennük, a kispadra száműzött vad csak elszenvedője az eseményeknek, vele mindez csak történik; ezáltal pedig ő válik ezen történetek modern antihősévé.    Pók esetében ez a vad bizonyos szinten szimbiótaként működik együtt az őt hordozó testtel, a mellette szimultán létező ártatlan lélekkel. Némiképp ez az eltorzult lény generálja benne a valóságot meghamisító képeket, hogy a másik én létezni tudjon. A skizofrén férfit teljesen magába szívja belső lelki élete, a világa teljes mértékig fantázia-töredékekből és álmokból áll, amelyek esetenként valóságdarabokkal keverednek. Abban a pillanatban válik életveszélyessé kettejük együttműködése, amikor az állatias oldal kerül fölénybe. A közös munka eredményeként összegyúrt új identitás azonban csupán akkor omlik össze, amikor a kooperációra, a kettősségre fény derül. Póknak tehát először meg kellett válnia önmagától, hogy egy másikkal osztozzon az elméjén, majd az így nyert szabadságtól is megfosztatik a szimbióta által életre hívott képek hazug mivoltának lelepleződésekor. Ez pedig az ártatlanság végső elvesztésével jár.

Az Erőszakos múlt Tomjának idilli világát egy, a klasszikus elbeszélés szabályai szerint ható véletlen esemény zavarja meg. Az elfelejtett évek történései ezután lavinaszerűen zúdulnak az immáron teljesen új életet élő férfi nyakába, aki kénytelen ráébredni, hogy kizárólag múltbeli rémségeinek kvázi megismétlésével tud megszabadulni tőlük. Ezzel az “áldozattal” azonban csak a testét menti meg, elállatiasodott lelke ismét odavan. Ez utóbbiban rokon a Pók eseményláncolatával, ez a kis múltidézés ugyanis csak elmélyíti a lelki meghasonlottságot, a bűn súlya immáron kettős erővel nyomja az egyént. Tomnak ugyan többé nem kell aggódnia az őt és családját fenyegető külső  terrortól, de önmagától, a benne megbúvó állat agresszójától már nem biztos, hogy meg tudja óvni szeretteit.

A véletlen a Gyilkos ígéretekben is jelentős szereppel bír, akárcsak az ismétlés, mely katalizátorként is funkcionál. A legmeghatározóbb talán a meg nem született illetve árva kisbaba kettős jelenléte, hiszen egy csecsemő már önmagában is az ártatlanságot képviseli. Szócsőként használva a mellékszereplőket, az alkotó közli Anna vetélését, a mese tehát rögtön egy gyerek halálával kezdődik, és majdnem azzal is zárul. Itt is megközelítjük a tragédia megismétlését, habár egy kicsit áttétesebben jelenik meg a párhuzam, mint a Pókban. Az első baba ugyan meghalt, de nem utal arra semmi, hogy szándékos támadás áldozata lett volna. Az erőszakos halál azonban ez esetben is jelen van, a második kisbaba édesanyja veszi át ezt a szerepet, aki azonban még csak tizennégy éves volt. Így pedig valóban egy ártatlan gyermek meggyilkolásával indul a film, és kis híján azzal is ér véget. A különbség ebből a szempontból azonban igen hangsúlyos a Pókhoz képest. Míg abban a filmben az új identitás elvesztésével járt együtt az eszmélés, itt nincs ilyen hangsúlyos kinyilatkoztatás. Szinte pozitívnak érezhető a végkicsengés, a személyiségek megosztottsága ugyanis nem változott. Nikolai továbbra is titokként őrzi hovatartozását, még a szeretett nő előtt sem fedi fel valódi kilétét, az orosz maffia köreibe való beépülésének útját, és immáron a királynak kijáró összes jog birtokában foglalja el a helyét a trónon. Nem látjuk Semyont állatként tombolni letartóztatásakor, és Kirill is csak egy pillanatra vetkőzi le szélsőséges agresszivitását,. Ebben a filmben a féllények már megbékéltek sorsukkal, az állatok hazugságok árán ugyan, de valós identitásuk teljes elvesztése nélkül integrálódtak a társadalomba.

David Cronenberg sosem volt elnéző a karaktereivel szemben, de a legutóbbi három filmjében a végletekig fokozta elveszettségüket. Megtagadott tőlük mindent, megfosztotta őket a korábban gondosan kialakított vonatkoztatási pontoktól, hogy felébresztve bennük az állatot ismét felhívja figyelmüket bestiális mivoltukra.  Filmjeiben mozgatott figurái jól példázzák az erőszakkal felöltött identitás esetlegességét, szerkezeti instabilitását. A Pók, az Erőszakos Múlt és a Gyilkos ígéretek szép példameséi lehetnének a magára hagyott egyén sorsának, akit megfosztva szabadságától, érzelmei és gyengeségei által örökre röghöz kötve, de környezetétől teljesen elidegenítve, örök józanságra ítélnek. Cronenberg ezt az árat szabta a felejtésnek.