Kevés dolog rémisztőbb a kritikus számára, mint az egyértelmű jelentésre való törekvés hiánya a kritizált műben. Jim Jarmusch Az irányítás határai című filmje pedig éppen ezzel fenyeget. Sarkítva a kérdést, vajon mit írhat a belemagyarázás kellemetlen vádját elkerülve az ítész John Cage 4′ 33” című, 4 perc 33 másodpercnyi csendet tartalmazó zeneművéről egy oldal terjedelemben, azon kívül, hogy unalmas? Az irányítás határainak jó pár angol nyelvű kritikáját átolvasva hasonló problémával találkozhatunk. Párbeszédek, klasszikus értelemben vett történet és könnyen beazonosítható hatások hiányában a kritikusok a főszereplő zakójának vagy a rendező személyének tematizálásával tudják megteremteni a kapcsolatot az olvasójukkal. Egy másik lehetőség, ha a kritikus a film vizuális kidolgozottságát állítja be végső jelentésként, azonban megfelelően frappáns indoklás nélkül ezzel azt kockáztatja, hogy egyszerre a „szépelgő” és a megfelelő befogadást előíró szerepében áll az olvasó elé. Akármelyik utat járják a kritikák, a film történéseinek értelmezését általában távolról elkerülik, aminek talán csak az egyik oka, hogy egy ponton túl még a kritikus sem szeret okoskodni. Ha belegondolunk Az irányítás határai Magányos Emberének művészetszeretetébe és nyomozási módszerébe, az is elképzelhető, hogy a kritikusok nem szívesen írnak saját tevékenységükről.

Nemes Z. Márió verseiben gyakran bukkannak fel olyan képzetek, amelyek az emberi identitás riasztó folyékonyságát a test-tájak összekeveredésével szemléltetik. A szavakat elvéthetjük; a szervek, tagok között nem igazodunk el kifogástalanul nyelvileg – mert az idegen testek feltérképezésére használt szavak másokra is ráillenek, s így világos fogalmat sem alkothatunk az adott testről -, ezért magának a test tulajdonosának a kilétével kapcsolatban is zavarba jövünk.

Az ausztrál filmrendező, Dennis Tupicoff sajátos animációs dokumentumfilm-ötvözeteiben a halál mibenlétét igyekszik tetten érni. A dokumentumfilmek tényszerűsége az animációs formanyelv inherens fikcionalizáló és absztraháló jellegének köszönhetően a reális eseményeken alapuló, a szuburbia-tematikába is beleillő filmek a gyakran rendkívül személyes haláltörténetek általános érvényű, szatirikus, groteszk vagy éppen nagyon is együttérző és átélhető illusztrációjává tudnak válni.

Közel ötven – köztük öt magyar – az elmúlt néhány évben készült, európai rövidfilmet mutatott be az EuShorts nemzetközi filmfesztivál novemberben a Toldi moziban. A szervezők előzetes szelekciót követően rendezték a néhány motívum révén egymáshoz kapcsolódó filmeket tematikus blokkokba. Így alakult ki az öt (Ez itt Európa, Beszéljünk másról, Temegén, Tesztoszteron huszárok, Amiket teszel) kb. nyolc filmből álló szakasz, valamint az előző fesztivál legsikeresebb és legjobbnak ítélt filmjeiből készült válogatás Kell ennél több? Nincs. címmel. Üde színfolt volt továbbá a Magyarországon ritkaságnak számító műfaji válogatás, a sajnos mindössze egyszer vetített, Csak egy kis sokkra keresztelt horror-blokk, melyet remélhetőleg jövőre is folytatnak a szervezők, és esetleg más műfajú filmeket felsorakoztató programpontokkal is kiegészítik a fesztivált. Mely nagyban segíthetné a műfaji filmek magyarországi kommunikációját. A Toldi vásznán neves nemzetközi fesztiválokon résztvevő és díjazott filmeket láthatott a közönség. Ez a hozzáállás jelen esetben ambivalens eredménnyel zárult. Pozitív mert profi alkotók javarészt jól kivitelezett kisfilmjeit láthattunk, ugyanakkor a megbízhatóság sokszor a középszerűséggel és a kiszámíthatósággal párosult. Kevés filmről mondhatjuk, hogy érdekes formai megoldással vagy igazán különös történettel próbálkozott volna.  Ez az ötven filmből álló merítés nyilvánvalóban nem reprezentatív, de talán reális képet fest a  közönségbarát narratív rövidfilmek jelenlegi tendenciáiról.

J. G. Ballard tetemes életművét részben a science fiction szubjektivizált változatát megvalósító novellák és regények, illetve a népszerű zsánerekhez nem köthető, lelki és valós tájak összemosására építő elbeszélések alkotják. A hazájában mindig is kívülállóként kezelt brit írót, ami a mozgóképes vonatkozást illeti, többek között kora népszerű moziikonjai (pl. Marilyn Monroe) illetve a televízióban megjelenő hírességei (pl. Ronald Reagan) nézőkre gyakorolt hatása, valamint a különböző karambolokról, erőszakos eseményekről (pl. a Kennedy-merényletről vagy nukleáris robbantásokról) készült archív felvételek jelentősége foglalkoztatta. A kulcsműnek számító The Atrocity Exhibition egyik fejezetéhez fűzött megjegyzésében Ballard kijelenti, hogy „Szerintem nem kevesebb, hanem éppen ellenkezőleg, több szex és erőszak kéne a tévébe. Mindkettő hatékony katalizátora lehet a változásnak, azon területeken, ahol ez már régóta esedékes és elkerülhetetlen.”
Az alább olvasható novella Ballardhoz képest szokatlanul direkt filmes reflexiót kínál, és bár a szöveg a végletekig poétizált, barokkos Karambolnál nyelvileg jóval visszafogottabb, groteszk alapszituációjának köszönhetően remekül illeszkedik a különös ötletekkel telezsúfolt életműbe.

A dél-koreai „új hullám” egyik legtehetségesebb rendezője, Bong Joon-ho, A gazdatest (The Host) 2006-os box office-robbantása után ismét a bűn zavaros vizére evezett, és ahogy a 2003-as (egyébként a nemzetközi ismertségét megalapozó) A halál jele (Memories of Murder) szerzőjétől várhattuk, a Mother is hemzseg a vörös heringektől, míg felszíne ismét hideglelős titkokat rejt.

A Mrs.Henderson bemutatja és A Királynő valós eseményekre épülő története után Stephen Frears ezúttal egy irodalmi alapanyag színeit emelte át gyöngyvászonra. Az Egy kurtizán szerelme két kisregény, Sidonie-Gabrielle Colette 20-as évekbeli művei, a Cinci és a Cinci meghal felhasználásával készült adaptáció.
Az események helyszíne az Első Világháború előtti Párizs, a kiterjedt félvilági társaság központja, amelynek egyik legismertebb figurája a már középkorúvá érett, visszavonult kurtizán, Lea de Lonval. Még mindig szépsége teljében lévő hölgy afférba kezd egykori vetélytársa, Madam Peloux 19 éves fiával, Chéri-vel: kitanítja az ifjút a testi szerelem fortélyaira, viszonyuk azonban jóval tovább húzódik, mint azt maguk is várták volna. Amikor a kapcsolat a hatodik évéhez ér, Madam Peloux elhatározza, hogy – unokák reményében – kiházasítja naplopó fiát, terve megvalósításához tökéletes feleségjelöltre talál a fiatal és engedelmes Edme-ben, aki ugyancsak kurtizán gyermeke. Az esküvőt követően Lea és Chéri megpróbálják feldolgozni a helyzetet és megszokni egymás hiányát, de lassan rá kell jönniük, hogy ez szinte lehetetlen feladat és valójában boldogságuktól lettek megfosztva, amit nem biztos,  hogy valaha képesek lesznek visszanyerni.

A hetvenes évek és az exploitation-aranykor bevégeztével a bosszú-tematika is látványosan háttérbe szorult az európai filmpalettán. Míg a spagettiwesternek esetében a bosszú a főhős motivációjának egyik legjellemzőbb formáját jelentette (lásd akár A halál csendje, akár a Volt egyszer egy vadnyugat példáját, hogy csak a legismertebbeket említsük), s a Thriller által a rape & revenge szubzsáner is megkapta a maga európai (pontosabban: skandináv) mutációját, az új évezredben elsősorban az angol bűnfilm és a francia extrémek mutatnak fokozott érdeklődést a téma iránt. Míg Gaspar Noé Visszafordíthatatlanja távol marad a szisztematikus bosszúhadjárat ábrázolásától, így csupán részben köthető a bosszúfilmek csoportjához, addig a saját regényét (Dugj meg!) adaptáló Virginie Despentes jóval látványosabban nyúlt vissza a tematika exploitation-gyökereihez, miközben banális filozófiai riposztokat köpködő prostituáltjai az egész férfinemen állnak bosszút. A sade-i perverzióval felpörgetett francia olvasattal szemben a kortárs brit bosszúfilm elsősorban Hodges Get Carter!-ében gyökeredzik – olyannyira, hogy Az űzött vad részint önremake-nek is tekinthető –, de az alapmű rideg szenvtelensége köszön vissza például a Shane Meadows-féle Dead Man’s Shoes-ban is, átszűrve a rendező kézjegyét jelentő, poshadtsör-bukéjú kisrealizmuson. De ugyanez a kisrealizmus köti az Utolsó idők képviselte magyar olvasatot a tematika 1999-ben készült orosz (Vorosilov mesterlövésze) mutációjához is, azzal az apró különbséggel, hogy míg Sztanyiszlav Govoruhin mozija látványosan elmozdul a szatíra felé, addig Mátyássy Áron így jöttemje – Meadows munkájához hasonlóan – semmilyen módon nem oldja a vidéki település ábrázolásához is szorosan kötődő fatalista látásmódot. Legyen szó angol vagy magyar prolikról, a verdikt ugyanaz: a homokcsapdává vált szülővárosból nincs menekvés.

Egy kis politika
Egy álriportfilm Lajosról, a zsírégetőkrém-disztribútorról (Az ember, akit kihagytak, 2000) és egy könnyed kis választási szatíra (Egy szavazat, 2006); túlzás lenne azt állítani, hogy politikai felhangú filmek lennének. Nem kívánnak hiteles korrajzként helyt állni, nem informatívak; nem céljuk a manipuláció sem, nincs bennük konkrét, alátámasztott állásfoglalás, semmi kijózanító vagy továbbgondolásra kényszerítő hátsó tartalom. Inkább csak arról van szó, hogy kiaknázva a felszínes politikai ismereteinket komédiáznak kicsit a szórakoztatásunkra.

Az ember, akit kihagytak amolyan, “ha a nagyinak négy kereke volna..” típusú történetet mesél el. Bemutatja Lajost, a jelenleg kozmetikai termékekkel házaló ügynököt, aki ha annak idején egy véletlenszerű baleset következményeként, nem borítja le Orbán Viktor március 15-i beszédét egy pohár üdítővel (illetve önmagát egy tányér főzelékkel), már biztosan a Parlamentben építgetné az országot a többi kollégiumi csoporttársával egyetemben. Csányi Sándor (valószínűleg eddigi leghitelesebb szerepében) kellő visszafogottsággal formálja meg a büszke kereskedőt, egykori “kiemelkedő” gimnáziumi góllövő királyt, aki már idejekorán kénytelen volt megélni nem létező politikai karrierjének hamvába halását. A film “küllemre” igencsak iskolás, a képek néha homályosak, a ritmus szaggatott, a hang torzul, de pont ezek miatt válik még szánalmasabbá Lajos kálváriája. A végtelenül kisszerű, de azt fel nem ismerő ember sorsának bemutatására ugyanis az olcsó technikai apparátus és a látszólag silány kivitelezés tökéletesen rímel. Esetlen kézikamera pásztázza a történelmi jelentőségű koleszfolyosót, a roncstelepre kívánkozó autó beindítási nehézségei békaperspektívában jelennek meg, a vér komoly politikai karrier részleteit pedig egy homályos szobában meséli el Lajos, miközben a háttérben katonás rendben kisebb-nagyobb macifigurák hallgatják az előadást. Tóth Barnabás ezúttal véglegesen kasztrálta főhősét, elvéve tőle mindent, ami a férfit férfivé teszi.

A rövidfilmnek fesztivál kell, amiből minél több van, annál jobb. A november 13-a és 17-e között a Toldi moziban megrendezésre kerülő EuShorts filmfesztivál ötven darab populáris, a nemzetközi filmfesztiválokon már bizonyított filmet mutat be Európa 19 országából, nagyvásznon, sok ember előtt. Mivel sokan sokfélét szeretünk, arra törekedtünk, hogy a lehető legváltozatosabb rövid kalandokat nyújtsuk: bemutatunk transzplantációs rockoperát (Szívdobbanás – Hjartslag), bekukkanthatunk egy apácazárda gonosz titkaiba (Lulu nővér – Sister Lulu), átélhetjük, milyen lehet 91cm-re önmagunktól élni az életünket (Skhizein), vagy végigzongorázhatunk egy bimbódzó szerelem ürügyén a filmművészet műfajain (1 fiú – 1 lány – Boy Meets Girl). A vetített filmek között lesz az Oscar-díjas Játékország (Toyland), a Berlinalén díjat nyert Az új fiú (New Boy) is. És ha már élménymegosztás és filmkommunizmus, akkor ne feledjük el a felelősöket sem: a fesztivál ideje alatt itt lesz többek közt Reto Caffi, az Oscar-díjra jelölt A vonal mentén (Auf der Strecke) rendezője, James Lees, a Kérj bocsánatot (Apologie Line) alkotója, valamint az Elizabeth Marre – Olivier Pont rendezőpáros, akiknek Manon az aszfalton (Manon sur le bitume) című rövidjét ugyancsak jelölte idén az Akadémia.