A dél-koreai „új hullám” egyik legtehetségesebb rendezője, Bong Joon-ho, A gazdatest (The Host) 2006-os box office-robbantása után ismét a bűn zavaros vizére evezett, és ahogy a 2003-as (egyébként a nemzetközi ismertségét megalapozó) A halál jele (Memories of Murder) szerzőjétől várhattuk, a Mother is hemzseg a vörös heringektől, míg felszíne ismét hideglelős titkokat rejt.

Egy idős asszony megfejthetetlenül éteri táncot jár magányosan egy isten háta mögötti rét közepén, arcán sztoikus nyugalom és megmagyarázhatatlan bánat keveréke. A Mother álomszerű nyitójelenetének főszereplője a címben is exponált – és a film során nevén nem szólított – anya (Kim Hye-ja), aki egyedülálló szülőként neveli mentálisan kihívásokkal küszködő fiát, Do-joont (Won Bin). Mikor a lepusztult szegénynegyedben brutálisan megölnek egy gimnazista lányt, a gyanú Do-joonra terelődik, a fiút egy kicsalt vallomás után börtönbe vetik, Hye-ja azonban mindent hajlandó megtenni a fiáért: saját szakállára kezdi el keresni a tettest.

Bong A halál jele több évig húzódó gyilkosság-folyama után mindössze egyetlen éjszaka fragmentumainak újrarendezését tűzte ki a Mother céljául, ám a nyomozás és a krimi-szál, a műfajtól elvárt rekonstrukciós folyamatát két párhuzamos vonalon mozgatja: a tényleges nyomozás dinamikus, mondhatni extenzív aktusát Hye-ja végzi, míg Do-joon, börtönben töltött napjait fejfájdító gondolkodással és elkeseredett emlékezés-kísérlettel tölti – dolgát az átlagnál alacsonyabb IQ-ja mellett az is megnehezíti, hogy az említett éjszakán alaposan felöntött a garatra. A bűntény felderítésének Do-joon elméjének felszakítása a záloga (erre rímel a kritikus ellipszist fokozatosan feltáró, szépen építkező flashback-szerkezet), ahogy lassacskán visszatérnek a fiú emlékei, édesanyja úgy tud előrehaladni a vörös heringekkel szegélyezett úton. Joon-ho, ahogy tette ezt A halál jelében, itt is eljátszadozik a nézőjével: a Mother játékideje alatt többször váltunk irányt, így könnyen előfordulhat, hogy az imént még potenciális gyilkosként elkönyvelt szereplőből hirtelen az asszony elsőszámú szövetségese válik. A nyomozás folyamata azonban olyan sebeket szakít fel a kétszemélyes családban, amelyeket jobb lett volna háborítatlanul hagyni.

Bong, valamelyest tabudöntögető módon, Hye-ja és Do-joon finoman sugallt, incesztuózus kapcsolatát tette meg a Mother első számú motorjává. Hye-ja felszínre bukott, nyomasztó bűntudata (ti. Do-joon kiskorában, a sanyarú körülményekre hivatkozva megpróbált a fiával és magával is végezni – jellemző módon azonban az olcsó méregben nem volt elég szufla) és a gyermeke iránt érzett, az elfogadottnál jóval szorosabb kötődése miatt akar mindenáron a fiának segíteni, így a Mother nyomozása közben az ő Canossa-járásának és fokozatos megőrülésének lehetünk tanúi. Az asszony gondosan felépített radikalizálódása gyilkosságba torkollik, míg fia “szándékosan” komótos emlékezését akár sajátos bosszújaként is értelmezhetjük (mindkét színész, de kivált Hye-ja, hihetetlen intenzitással játszik). A fordulatos elbeszélés és a meglepetés-faktor érdekében nem lövöm le a film utolsó fordulatát, maradjunk annyiban, hogy Hye-ja borzasztó titkot fed fel az út végén, egy olyan titkot, melynek birtokában képtelenség visszatérni a hétköznapok jól megszokott kerékvágásába.

Bong filmjét a nálunk a tavalyi Titanic Filmfesztiválon nagy sikert arató Az üldözővel (Chugyeogja), Na Hong-jin a „whodunit” alapvetést kifordító, „wheredunit”-opusával és Park Chan-wook Oldboyával is lehet rokonítani. Előbbiből – a noir-okat megidéző atmoszféra és fényképezés mellett – az inkompetens rendőrség felületes nyomozása és gyors gyanúsított-kreálása, továbbá a főszereplő nem hivatásos, erősen szubjektív motivációtól vezérelt vizsgálódása bukkan fel, míg utóbbihoz a vérfertőzés, továbbá a súlyos traumák feldolgozása elől a felejtés homályába menekülő protagonista köti. Míg az Oldboy Oh Dae-suja hipnotizőr segítségével szakította ketté személyiségét – amelynek egyik fele tudta a titkot, a másik nem -, a Mother Hye-jája akupunktúra-tudományával folytja el magában a borzalmas emlékek felszínre törését.

A Mother nyitóképét igazán a zárókép tükrében tudjuk értelmezni: Hye-ja felejtésből felejtésbe tart, Bong ezzel egyfajta keretes szerkezetbe ágyazza a Mother történetét. Hye-ja arcán ugyanazt az ellentmondásos kifejezést látjuk, táncában ugyanaz az ambivalens őrület manifesztálódik, ami Oh Dae-su végső mosolyában tükröződött.

Bong gondolatébresztő és formailag hibátlan művet tett le az asztalra (Hong Kyung-Pyo operatőri munkájára külön felhívnám a figyelmet), A gazdatest közönségcsalogató óriásszörny-filmje után újabb nehéz mesterművel gazdagítva a filmográfiáját. A Mothert a rögrealista közegábrázolást ellenpontozó interiorizált konfliktusokkal és a hipnotikusan költői nyitó- és záróképekkel emeli Bong a monokróm nyomornegyed kiábrándító valósága fölé.