Kevés dolog rémisztőbb a kritikus számára, mint az egyértelmű jelentésre való törekvés hiánya a kritizált műben. Jim Jarmusch Az irányítás határai című filmje pedig éppen ezzel fenyeget. Sarkítva a kérdést, vajon mit írhat a belemagyarázás kellemetlen vádját elkerülve az ítész John Cage 4′ 33” című, 4 perc 33 másodpercnyi csendet tartalmazó zeneművéről egy oldal terjedelemben, azon kívül, hogy unalmas?
Az irányítás határainak jó pár angol nyelvű kritikáját átolvasva hasonló problémával találkozhatunk. Párbeszédek, klasszikus értelemben vett történet és könnyen beazonosítható hatások hiányában a kritikusok a főszereplő zakójának vagy a rendező személyének tematizálásával tudják megteremteni a kapcsolatot az olvasójukkal. Egy másik lehetőség, ha a kritikus a film vizuális kidolgozottságát állítja be végső jelentésként, azonban megfelelően frappáns indoklás nélkül ezzel azt kockáztatja, hogy egyszerre a „szépelgő” és a megfelelő befogadást előíró szerepében áll az olvasó elé.
Akármelyik utat járják a kritikák, a film történéseinek értelmezését általában távolról elkerülik, aminek talán csak az egyik oka, hogy egy ponton túl még a kritikus sem szeret okoskodni. Ha belegondolunk Az irányítás határai Magányos Emberének művészetszeretetébe és nyomozási módszerébe, az is elképzelhető, hogy a kritikusok nem szívesen írnak saját tevékenységükről.

„Philip Glass szerint a repetitív zenét olyan tiszta hangeseményként kell hallgatni, amely nélkülöz bármiféle drámai szerkezetet. Az irányítás határai első órájáról, amíg az ismétlés nem válik fárasztóvá, ugyanezt mondhatjuk: egy drámaiságtól mentes film, amelyet pusztán audiovizuális eseményként kell értékelnünk.”
Manohla Dargis, The New York Times

„Ha egy olyan filmről beszélünk, amelyben mindennek csak a felszínét látjuk (vagy amelyik egyszerűen felszínes), és amelyben a jel és jelentés közötti kapcsolat roncsolt (vagy nem létezik), minden spoilernek minősül? (Vagy semmi sem az?)”
Karina Longworth, SpoutBlog

„Abból, ahogy Jarmusch látványosan Madridot és Sevillát preferálja a kétségtelenül túlreprezentált Barcelona helyett, úgy tűnik – az első osztályú fényfestő, Christopher Doyle-al együtt – több időt töltött a film meglepő építészeti megoldásaival bíró helyszíneinek kiválasztásával, mint a történet jelentéssel való felruházásával.”
Todd McCarthy, Variety.com

„Az irányítás határai nélkülözi az érzelmeket, a magával ragadó figurákat, a jól kidolgozott hatást, és – ebből következően – az okot is, hogy érdemes legyen megnézni. Viszont vannak benne remek színészek, akik homályos filozófiai fogalmakról dumálnak.”
Dan Zak, The Washington Post

„Úgy látszik, Az irányítás határai célközönsége a művelt, filmfesztiválokon nyüzsgő tömeg. Van valami csodálatra méltó abban, ahogy Jarmusch eltökélten visszautasítja a néző irányítását, sőt, informálását arról, hogy mi is folyik ebben a filmben. A film annak az intellektuális nézőnek tartogat meglepetéseket, aki átadja magát a formai megoldások ritmusának és a szemet gyönyörködtető kompozícióknak.”
Mike Goodridge, Screen Daily

„Az irányítás határai olyan, amilyennek egy Lynch film látszik annak, aki nem szereti Lynch filmjeit: egy sajátosan semmitmondó vízió, aminek annyi értelme van, mint egy Feng-shui szellemben íródott használati utasításnak.”
Ed Gonzalez, Slant

„A film vége egyértelműen provokatív akar lenni, de számomra paradox módon egyszerre működik politikai cselekvésre való felhívásként, és a politikai cselekvés lehetőségének cáfolataként. [...] A film végső állítása szerint csak a képzelet és különböző szüleményei – zene, film, elméleti tudomány… stb. –  képesek megmenekíteni minket a mindennapok önkényuralmából. A végső érv, amiért mindez annyira meggyőző, a film lehengerlő szépsége.„
Glen Kelly, Some Came Running

„A film néhány hibája ellenére első osztályú táplálék a mindnyájunkban lakozó, önkényeztető és falánk filmbuzi számára.”
Kevyn Knox, The Cinematheque

„Az különbözteti meg ezt a filmet Jarmusch eddigi filmjeitől, amelyeket szintén meghatároztak saját fétisei és ízléspreferenciái, hogy teljes világnézetet, egy filozófiát képes felépíteni, amire a rendező minimum a Halott ember óta törekszik. […] Ez az eszmerendszer Jarmusch egész munkásságának ars poeticaként tekintendő.”
Leo Goldsmith, Not Coming To a Theater Near You

„Párbeszédek hiányában egyedül maradunk a képpel, amely minél hosszabb ideig marad mozdulatlan, annál transzcendensebbé válik. Új hatások nélkül, a sötétben a vászonra meredve a néző agya zakatolni kezd, és ahogy a képzelet kémiája beindul, létrejön a legtisztább interaktivitás. […] Ha Tarr, Malick vagy Jarmusch munkáit nézve valaki azt kérdezi, hogy „mikor történik már valami?”, a válasz minden esetben a következő: éppen most.”
Guardian, FilmBlog

„Lehetséges egy filmrendező esetében, hogy idővel túl menővé váljon? Bizonyos rendezők számára, –  gondoljunk csak Wim Wendersre, Wong Kar-Waira, vagy Hal Hartley-ra – akik könnyedén megnyerhetik maguknak a legmenőbb színészeket és a legalternatívabb zenészeket, nyilvánvalóan lehetséges. Rendező Urak, óvakodjanak! Ha a nap égette pusztában találják magukat Christopher Doyle társaságában, egy negyven oldalnál rövidebb forgatókönyvvel a kezükben, és ha a szereposztásban megtalálható Gael García Bernal, Samantha Morton, Martin Donovan és Tilda Swinton, vagy egy első filmszerepét alakító híres énekes, kérem, álljanak meg egy pillanatra. Valószínűleg Önök beleestek a menőség csapdájába, és ha nem vigyáznak, ott is ragadnak.”
Paul Matwychuk, The Moviegoer