A Mrs.Henderson bemutatja és A Királynő valós eseményekre épülő története után Stephen Frears ezúttal egy irodalmi alapanyag színeit emelte át gyöngyvászonra.

Az Egy kurtizán szerelme két kisregény, Sidonie-Gabrielle Colette 20-as évekbeli művei, a Cinci és a Cinci meghal felhasználásával készült adaptáció.
Az események helyszíne az Első Világháború előtti Párizs, a kiterjedt félvilági társaság központja, amelynek egyik legismertebb figurája a már középkorúvá érett, visszavonult kurtizán, Lea de Lonval. Még mindig szépsége teljében lévő hölgy afférba kezd egykori vetélytársa, Madam Peloux 19 éves fiával, Chéri-vel: kitanítja az ifjút a testi szerelem fortélyaira, viszonyuk azonban jóval tovább húzódik, mint azt maguk is várták volna. Amikor a kapcsolat a hatodik évéhez ér, Madam Peloux elhatározza, hogy – unokák reményében – kiházasítja naplopó fiát, terve megvalósításához tökéletes feleségjelöltre talál a fiatal és engedelmes Edme-ben, aki ugyancsak kurtizán gyermeke. Az esküvőt követően Lea és Chéri megpróbálják feldolgozni a helyzetet és megszokni egymás hiányát, de lassan rá kell jönniük, hogy ez szinte lehetetlen feladat és valójában boldogságuktól lettek megfosztva, amit nem biztos,  hogy valaha képesek lesznek visszanyerni.

Frears korábban már szerzett némi tapasztalatot kosztümös filmek terén, legyen szó a sötét tónusokkal színezett, különös rémrománcról, a Mary Reilly-ról, vagy a már szinte klasszikusként elkönyvelhető Veszedelmes viszonyokról. A legújabb opusz leginkább az utóbbival áll közelebbi kapcsolatban, de a rokoni szálakat elsősorban a pompás külcsín, a festményszerű képek, a grandiózus formai kivitelezés fűzi szorosabbra, miközben a félvilági miliő legalább annyi cselszövés és izgalom közegéül szolgálhatna,mint a 18. századi Franciaország erotikától fűtött, romlott világa. Az alkotók azonban hűek maradtak az eredeti szöveghez, így az intrika ezúttal nem kap főszerepet – egyetlen zászlóvívője a Kathy Bates alakította Madam Peloux- helyette kizárólag az erotika és a szerelem kerül előtérbe, de ezek is minden szenvedélytől mentesen, kizárólag a felszínt karcolgatva, illetve áttetsző giccspapírban jelennek meg. A hiteltelenségre az is ráerősít, hogy a főszerepet alakító Michelle Pfeiffer és Rupert Friend között – bár játékuk hibátlan – semmiféle kémia nem fedezhető fel, így a néző számára ezúttal még a puszta jelenlétük sem szolgálhat vigaszként.

Frears filmje, a kurtizánvilág és a központi nőfigurák révén végeredményben csak egy újabb bizonyítékává válik annak, hogy, ha női karakterekről van szó, a rendező előszeretettel mesél céltudatos dívákról, akik elsősorban a maguk urai, legyenek azok éleseszű szélhámosnők, mint a Svindlerekben, kemény intrikusok, amilyen a Veszedelmes viszonyok Mertuilnéje, csípősnyelvű színháztulajdonos matrónák, mint Mrs. Henderson, vagy éppen Anglia méltóságteljes királynője.

Az Egy kurtizán szerelmei Michelle Pfeiffer közelmúltbeli karrierjét tekintve is mintha egyfajta „a sztár, mint szerző“-tendenciát erősítene, mivel az utóbbi két évben ez immár a harmadik film, amelyben az öregedés problémájával küszködő asszonyt alakít – erről szólt az Anyád lehetnék bugyuta tavasz-ősz románca, a Csillagpor boszorkányfigurájának a fiatalodásért folytatott elvetemült harca, valamint a legfrissebb alkotás esetében Lea de Lonval saját hervadásából fakadó fájdalma.

Az alkotói vonatkozásokon és a gyönyörűen fényképezett képeken kívül Frears filmje nem sok említésre méltó jegyet tud felmutatni, megfelelő mennyiségű spiritusz hiányában – pompázatos külseje ellenére is színtelen-szagtalan munka.