Ha egy film olyan – áhítatosan elrebegett vagy épp ujjongva világgá kürtölt – dicshimnuszok farvizén érkezik meg a mozivásznakra, melyek rendre filmtörténeti mérföldkőként, a mozizást forradalmasító remekműként vagy egyszerűen csak az évtized filmjeként emlegetik hódolatuk tárgyát, akkor a kritikus nem kerülheti meg azt a kényes feladatot, hogy hozzámérje az alkotást ezekhez a verbális vörös szőnyegként kigördülő szuperlatívuszokhoz. Essünk is túl az ítélethirdetésen rögtön az elején: az Avatar egyfelől tényleg vegytiszta mozgóképes varázslat, a teremtő kreativitás ritkán látott diadala, másfelől viszont egy sokszorosan elkoptatott sablonokból és kínosan leegyszerűsítő hippi-ideológiából összegyúrt, kissé nehézkes filmeposz. Éppen ezért tanácsos James Cameron monumentális alkotásának két arcát külön-külön szemügyre venni az elemzés során.

Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy a budapesti árusító helyeken jövő hétfőtől kapható a Prizma második száma, amelynek témája a magyar műfaji film helyzete.

Ahogy a keresztény tanok mozgóképes reprezentációjából is csekély eséllyel sajátíthatóak el torzulás nélkül Krisztus eredeti tanításai – legyen szó akár Pasolini, akár Scorsese személyes interpretációiról, akár a karácsony estére szánt kétfilléres tanmesékről – úgy az evolúció elmélete is jelentős torzulásokon ment keresztül, akár az implicit módon mellette, akár ellene érvelő alkotásokat vizsgáljuk. A tömegfilm és az evolúció alapvető konfliktusa, hogy előbbi a legritkább esetben hajlandó rávilágítani arra, hogy a retenció-variáció-szelekció algoritmusa mentén zajló folyamatos változás és adaptáció nem azonos a folyamatos fejlődéssel: természetéből fakadóan tartózkodik a folyamat értéktulajdonítástól mentes ábrázolásától, és a legritkább esetben lép tovább a nagy-hal-megeszi-a-kishalat vulgárdarwinista gondolatánál – mint az egymást leigázó civilizációk vagy a világ rendjét őrző Übermenschek esetében –, miközben eleve nyertesekben és vesztesekben, jókban és rosszabbakban gondolkodik. A témáról valóban összetett módon gondolkodó alkotók mellett – mint például a túlmédiatizált és technika-központú világhoz fájdalmas módon adaptálódó hősöket bemutató David Cronenberg – az utóbbi évtizedek vonatkozó filmjei minduntalan Dávid és Góliát harcánál kötnek ki (Mátrix), ahol a fejlettebb entitás kíméletlenül leigázza a fejletlenebbet, esetleg nem látnak többet az evolúció gondolatában, mint egy önmeghajtású és sebesen pergő freakshow-t (Evolúció).

A Mozinet felajánlásából öt darab, két személyre szóló jegyet sorsolunk ki a California Dreamin’ premier előtti vetítésére, mely 2009. december 29-én, este 7 órakor lesz a Művész moziban.

A kérdés: mely filmben NEM játszott Armand Assante?
1, Mennyei királyság
2, Dredd bíró
3, Amerikai gengszter

A válaszokat december 27-ig várjuk a prizmafolyoirat@gmail.com emailcímre.
Cristian Nemescu legújabb filmjéről lásd lentebb.

Jackie Chan a 2004-es 80 nap alatt a Föld körül újabb feldolgozásának csendes bukása óta próbálja újraértelmezni a karrierjét, és a hol Hollywoodban, hol szülőföldjén betöltött pozícióját. Chan a 2009-es Leszámolás Tokióban (Shinjuku Incident/San suk si gin) Tony Montana-alteregójával nem is kerülhetett volna messzebb az örökbecsű kung fu-burleszkek legyőzhetetlen-joviális kisemberének figurájától.

Adott egy családalapítás küszöbén álló pár, András és Lilla. Kapcsolatuk kiválóan működne, ha nem rettegnék halálra magukat a holtomiglan-holtodiglantól. Egy napon András egy vadidegen nőt talál közös lakásukban, akiről mindenki, a lányt is beleértve, azt állítja, ő Lilla. Ettől kezdve kilenc hónapon át, kisbabájuk megszületéséig minden szeretkezés után más nő mellett ébred: eleinte idegenkedve, majd egyre nagyobb lendülettel kóstolja végig a menüt, a hidegtálas vacsorával váró házi tündértől a thai macáig. A nőkkel együtt persze nem csak a közös otthon berendezése, a lányok karaktere és ruhatára, de a kapcsolat minősége is folyamatosan változik, így jutunk el a citromsárga Mini Morris-os családlátogatásra száguldástól az angyali mosolyú, pasztellszínekbe öltöztetett babavárásig. A film ennek a poligámia labirintusába tett utazásnak a története, megfejelve azzal a sajátos ellentmondással, hogy András tulajdonképpen saját menyasszonyaival csalja saját menyasszonyát, miközben éppen őt, az Igazi Lillát keresi.

A művészettörténész végzettségű Ulrich Wegenast a „Stuttgarter Filmwinter” fesztivál alapítója, és a szintén stuttgarti Animációs Filmfesztivál művészeti igazgatója 2003 óta. Emellett egy nyolc DVD-ből álló gyűjtemény összeállításán dolgozik, mely a német animáció száz évét igyekszik áttekinteni. Ulrich Wegenast az Anilogue-ra három, német animációs filmes blokk kurátoraként érkezett, egyfelől a német animációs film történetébe nyertünk bevezetést, valamint láthattuk az általa szervezett filmfesztivál legjobb animációit. Wegenasttal animációelméleti és -történeti kutatásairól és a német animáció történetéről beszélgettünk.

Jarmusch: kultfilmes, „hypeolt hipster”, punk próféta.. Filmjei a minimalizmus szűk eszköztárával elért hatáseklektika, és az abszurd humor mintapéldái. Többnyire. Forma és tartalom szétválaszthatatlan volt Jarmusch korai filmjeiben: a kóborló-sodródó fiatalok, akik a jelent fetisizálják, és a véletlent istenítik, és akikkel szinte soha nem történik semmi érdemleges, csupán töredezett képsorokban, a változatlanságot sugalló ismétlésben nyerhetik el létjogosultságukat a vásznon. A rutin ritmusa öl, pusztít, és nyomorba dönt, ám nem mellesleg az abszurd szellemét is előcsalogatja a palackból. Az ismétlés egyfajta lebegéssé változtatja a mozgóképet: a dolgok súlya elveszik, nem gyökereznek se múltban, se jövőben, nincsenek drámailag kitüntetett pontok. „Az élet nem mesél történeteket” – ahogy azt már oly sok formabontó filmes a zászlajára tűzte. „… csak anekdotázik”, tehetjük hozzá Jarmusch tükrében: ciklikusság van, véletlen által strukturált dramaturgia, az életutakban átfedések és variációk, önmagukba záródó, kurtán-furcsán elszigetelt minisztorik, részek az egészben, de mindenekelőtt ismétlés. Azaz: életszemlélet, vagy még inkább: életérzés.

A lett Vladimir Leschiov lassan kibontakozó, nosztalgikus akvarelletűdje, a Szárnyak és evezők, illetve a lengyel Michal Socha Csajszi című pergő ritmusú, expresszív szín- és formavilágú animációja két teljesen más hangulatú és karakteresen különböző műfajú rövid animáció. Ami mégis összekapcsolja őket, az a férfi-női párkapcsolat motívuma, amiben az erősebb nem áldozatként szerepel: az előbbiben a lepkevadász nő ejti rabul, az utóbbiban a skalp helyett szemeket gyűjtő femme fatale nyomorítja meg.

Az Anilogue 2009-es programjában a számtalan kisfilm mellett szerencsére nem csak mozgóképes/szerzői múlttal rendelkező munkákat tárt a közönség elé, mint például a sikeres animesorozatból kinőtt Gurren Lagann (2009) vagy a legendás Rintaro Jona-Jona Pingvinje (2009), hanem lehetőség nyílt megismerni néhány olyan alkotót is, aki az első egészestés moziját jegyzi.

Az elmúlt egy-két évből több világsikert aratott példa is igazolja, hogy érdemes odafigyelni a(z animációs) filmgyártásukat tekintve kevéssé ismert országokra, illetve ezen nemzetek művészeire, és az iráni Marjane Satrapi Persepolis-a (2007), illetve az izraeli Ari Folman Libanoni keringője (2008) után az ugyancsak izraeli Tatia Rosenthal $9.99 (2008) című alkotása személyében újabb izgalmas közel-keleti munkát köszönthetünk. És bár a korábbi művekhez hasonlóan Rosenthal egészestése is rendkívül személyes hangütésű darab, más közös nevező aligha található a filmek áttekintésekor.