Asimov és az antológiák isteneként tisztelt Martin H. Greenberg A vizsga című novellához (melyből Nagy Viktor Oszkár forgatott a Prizma második számában is elemzett kisfilmet) írt bevezetőjükben Richard Mathesont nemes egyszerűséggel korának Stephen Kingjeként aposztrofálják, s habár az asszociáció alapja elsősorban a szerző választott műfajai, illetve termékenysége és töretlen népszerűsége, kulcstémái és közelítésmódja rendre visszaköszönnek a horrorkirály életművében is. Míg kortársa, Ray Bradbury olyan írásaiban, mint a Gonosz lélek közeleg vagy A koldus az O’Connell hídon a hétköznapi valóság mögött meglelt fantasztikum által teremt pitypangboros amerikai gótikát – egy könnyebben fogyasztható változatát kínálva annak a humanista idealizmusnak, amivel Brautigan is operál mondjuk a Hogy el ne fújja mind a szélben –; addig Mathesonnál, éppúgy, mint később Kingnél, az átlagemberek életébe betörő irracionalitás már sokkal inkább jelent kegyetlen morális próbatételt, mintsem egy gyermekálmokon átszűrt valóságverziót. A legismertebb Matheson-írásokban ugyanúgy kisvárosi átlaghősök kerülnek szembe a modern civilizáció és saját lelkük démonjaival, mint ahogy az a King-életműben is történik: olyannyira, hogy a Maximális Túlhajtás egyértelműen visszavezethető a Matheson-novella alapján készült Párbajra, vagy ahogy Jacobs A majommancs című írása egyaránt jelenti forrásművét mind az alább olvasható A doboz című novellának, mind pedig King Állattemetőjének. Matheson merész műfajdekonstrukcióinak hatása – mint a vámpírtörténeteket kiforgató Legenda vagyok vagy a kísértetház-sztorikat felülíró The Legend of Hell House – szintén visszaköszönt a King-könyvtárban: a zombi-apokalipszist irodalomba átültető Mobil első oldalára főképp az előbbi alkotás okán került egy Mathesonnak szóló ajánlás; míg a Hell House-t King lényegében remake-elte a Rose Red című tévésorozatban (nagyjából a hatórás Ragyogás-tévéváltozat mintájára). A kocka azóta ironikus módon már fordult is egyet: King Csatatér című novelláját a Nightmares and Dreamscapes-sorozat nyitódarabjaként Matheson fia adaptálta tévére.
Az alább olvasható novella, és annak első adaptációja – az egyik nyolcvanas években készült Alkonyzóna-epizód – nyilvánvalóan nem nyújt elegendő bevezetést az egyik legmeghatározóbb modern amerikai sci-fi/horror-író munkásságába, de kezdetnek megteszi. Legalábbis amíg a magyar könyvkiadás – Bradbury-hez hasonlóan – néhány évtized késéssel végre fel nem fedezi magának.

Richard Matheson: A doboz
(Richard Matheson: Button, Button)

A csomag a bejárati ajtó előtt hevert: kocka alakú kartondoboz szalaggal átkötve, a név és a cím kézzel írva: Mr. & Mrs. Arthur Lewis, 217 E. 37th Street, New York, New York 10016. Norma felemelte, becsukta maga után az ajtót és besétált vele a lakásba. Éppen sötétedett.
Miután a bárányt berakta a sütőbe, készített magának egy italt, leült és kinyitotta a csomagot.
Egy kis fadobozra erősített, üvegburával fedett nyomógombot rejtett. Norma próbálta leemelni a burát, de az rögzítve volt. Fejjel lefelé fordította a szerkezetet, és egy ragasztószalaggal odaerősített összehajtott papírdarabot talált a doboz alján a következő szöveggel: „Mr. Steward este nyolckor ellátogat Önhöz.”
Norma maga mellé tette a gombot a kanapéra. Kortyolt egyet az italból, és mosolyogva újra elolvasta az üzenetet.
Néhány perc múlva visszatért a konyhába, hogy elkészítse a salátát.

Pontban nyolckor csengettek.
− Majd én nyitom − kiáltott Norma a konyhából. Arthur a nappaliban olvasott.
Egy alacsony férfi állt a lépcsőházban. Ahogy Norma ajtót nyitott, levette a kalapját.
− Mrs. Lewis? − érdeklődött udvariasan.
− Igen?
− Mr. Steward vagyok.
− Ó, igen! − Norma, megbizonyosodva, hogy a fickó csak valamilyen ügynök lehet, elfojtott egy mosolyt.
− Bejöhetek? − kérdezte Mr. Steward.
− Nem igazán érek rá. − mondta Norma − De idehozom a miacsudáját. − fordult meg.
− Nem is érdekli, mi célt szolgál?
Norma visszafordult. − Mr. Steward hangja tolakodóan csengett.
− Nem igazán − válaszolta.
− Pedig nagyon értékesnek is találhatná. − mondta a férfi.
− Anyagi szempontból értékesnek? − tért Norma a lényegre.
Mr. Steward bólogatott. − Úgy bizony.
Norma felhúzta a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki ez a férfi. − Mit akar eladni nekem? − kérdezte.
− Nem akarok én eladni semmit.
Ekkor Arthur előjött a nappaliból: − Valami baj van?
Mr. Steward bemutatkozott.
− Ó, az… − mutatott Arthur mosolyogva a nappali felé − Elárulja, mi az a szerkezet?
− Pár perc alatt elmagyarázom, ha beengednek.
− Ha valamit el akar adni… − kezdte Arthur, de Mr. Steward a fejét rázta − Nem erről van szó.
Arthur Normára nézett. − Felőlem!  − szólt Norma, de Arthur habozott, mígnem azt mondta − Végül is, miért ne.
Bementek a nappaliba, és Mr. Steward leült Norma karosszékébe. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis lepecsételt borítékot. − Ebben van a bura kulcsa. − mondta, és lerakta a borítékot a dohányzóasztalra. − A csengő az irodánkban szólal meg.
− Mire jó?  − kérdezte Arthur.
− Ha megnyomja a gombot, valahol a világban valaki, akit nem ismer, meghal. Cserébe ötvenezer dollár üti az Ön markát.
Norma rábámult erre az alacsony férfira, aki továbbra is mosolygott.
− Miről beszél?  − szólalt meg Arthur.
Mr. Steward meglepetten válaszolta − Épp most magyaráztam el.
− Ez valami rossz tréfa? − kérdezte Arthur.
− Dehogy. Az ajánlatunk valódi.
− Össze-vissza beszél. − mondta Arthur − Azt akarja velünk elhitetni, hogy…
− Ki küldte magát? − fakadt ki Norma.
Mr. Steward zavarba jött − Attól tartok, ezt nem áll módomban elárulni. De biztosíthatom Önöket, nemzetközi szervezetről van szó.
− Azt hiszem, jobb, ha most távozik − állt fel Arthur.
Mr. Steward felemelkedett a székéből − Természetesen.
− És vigye ezt a szerkezetet is.
− Biztosak benne, hogy nem akarnak egy-két napig gondolkozni rajta?
Arthur felkapta a gombot és a borítékot, és Mr. Steward kezébe nyomta őket. Kiment az előtérbe és kitárta a bejárati ajtót.
− Mindenesetre itt hagyom Önöknek a névjegyemet − mondta Mr. Steward, és az ajtó melletti asztalra helyezte.
Amint kilépett, Arthur széttépte és az asztalra hajította. − Uramisten! − kiáltott fel.
Norma még mindig a kanapén ült. − Szerinted ez mi volt?  − kérdezte.
− Nem tudom és nem is érdekel.
Norma próbált elmosolyodni, de nem sikerült. − Kicsit sem vagy kíváncsi?
− Nem.
Arthur ezután visszatért a könyvéhez, Norma pedig a konyhába mosogatni.

− Miért nem akarsz beszélni erről az egészről? − kérdezte Norma később.
Arthur a fogát mosta, és Norma arcát figyelte a fürdőszobai tükörben.
− Hogyhogy nem érdekel?
− Sértőnek találom.
− Tudom, de… − Norma újabb csavarót kezdett a hajába tekerni − attól még érdekelhet, mi van mögötte.
− Szerinted az egész csak egy rossz vicc? − folytatta Norma a kérdezősködést, mialatt a hálóba mentek.
− Ha az, akkor nagyon beteg.
Norma leült az ágyra, és levette a papucsát.
− Lehet, hogy valami pszichológiai kísérlet.
Arthur megvonta a vállát − Lehet.
− Talán valami bogaras milliomos áll az egész mögött.
− Talán.
− Te nem szeretnéd tudni?
Arthur megrázta a fejét.
− Miért nem?
− Mert erkölcstelen.
Norma becsúszott a takaró alá − Hát szerintem igenis érdekes ez az egész.
Arthur leoltotta a lámpát, és odahajolt, hogy megcsókolja. − Jó éjt − mondta.
− Jó éjt − simogatta meg Norma a hátát. Aztán behunyta a szemét. Ötvenezer dollár, gondolta.

A reggeli indulásnál Norma észrevette a széttépett névjegyet az asztalon. Gyorsan bedobta a tárcájába, bezárta maga mögött az ajtót, és Arthur után sietett a liftbe.
A kávészünetben előhalászta a tárcájából, és összeillesztette a fecniket. Mindössze Mr. Steward neve és telefonszáma állt rajta.
Ebéd után újból előkotorta és összecelluxozta őket. Mit művelek? − gondolta.
Aztán öt előtt néhány perccel tárcsázta a számot.
− Jó napot − szólalt meg a vonal másik végén Mr. Steward.
Norma majdnem lecsapta a kagylót, aztán meggondolta magát. Megköszörülte a torkát: − Itt Mrs. Lewis. − mondta.
− Igen, Mrs. Lewis. − úgy tűnt, Mr. Steward igazán örül neki.
− Kíváncsivá tett.
− Ez természetes.
− Nem mintha egy szavát is elhinném.
− Nos, az ajánlat tényleg valódi.
Norma nyelt egyet − Amikor azt mondta, valaki valahol meghal, pontosan mit értett ez alatt?
− Pontosan ezt! − érkezett a válasz − Bárki lehet. Mindössze annyit tudunk garantálni, hogy Ön nem fogja ismerni. És természetesen nem kell látnia, ahogyan meghal.
− Ötvenezer dollárért.
− Így van.
− Ez egy agyrém! − mondta Norma csípősen.
− Akárhogyan is, az ajánlat él. Szeretné, hogy visszajuttassam önhöz a gombot?
Norma felhördült − Dehogy szeretném! − majd dühösen lecsapta a kagylót.

A csomag a bejárati ajtó előtt hevert; Norma látta, amikor kilépett a liftből. Micsoda tolakodás, gondolta. A kartondobozt bámulta, mialatt kinyitotta az ajtót. Egyszerűen nem fogom bevinni, gondolta. Bement és nekiállt a vacsorának.
Később kivitte az italát az előtérbe. Kinyitotta az ajtót, felkapta és bevitte a csomagot a konyhába, és az asztalon hagyta.
A nappaliban üldögélt, az italát kortyolgatta és bámult ki az ablakon. Egy idő után visszament a konyhába, hogy betegye a bordaszeleteket a sütőbe. A csomagot egy alsó fiókba rejtette. Majd reggel kidobja.

− Lehet, hogy valami bogaras milliomos szórakozik az emberekkel.
Arthur felnézett a vacsorájából − Nem értelek.
− Mit jelent ez az egész?
− Hagyd már − mondta Arthur.
Norma csendben evett tovább. Hirtelen letette a villáját − Tegyük fel, hogy nem átverés.
Arthur rábámult.
− Tegyük fel, hogy nem átverés. − ismételte.
− Rendben. Tegyük! − mondta Arthur kétkedve − Mit tennél? Visszakérnéd a gombot és megnyomnád? Meggyilkolnál valakit?
Norma undorral mondta ki − Meggyilkolni.
− Mégis, hogy máshogy neveznéd?
− Akkor is, ha nem ismered az illetőt? − kérdezte Norma.
Arthur meghökkent − Te most azt mondod, amit gondolok, hogy mondasz?
− Akkor is, ha egy idős kínai földműves tízezer mérföldre innen? Vagy valami beteg bennszülött Kongóban?
− Mi a helyzet, ha egy kisbaba Pennsylvaniában? − vágott vissza Arthur − Egy gyönyörű kislány a szomszéd háztömbből?
− Ne találj ki ilyeneket!
− A lényeg, Norma, − folytatta − hogy nem számít, kit ölsz meg. A gyilkosság az gyilkosság.
− A lényeg, − szakította félbe Norma − hogy ha olyasvalakiről volna szó, akit soha életedben nem láttál, és soha nem is fogsz, és akinek a haláláról nem is kell tudnod, akkor sem nyomnád meg a gombot?
Arthur döbbenten nézett rá. − Te igen?
− Ötvenezer dollár, Arthur.
−Az összegnek mi köze…
− Ötvenezer dollár, Arthur. Elmehetnénk arra az európai utazásra, amiről mindig beszéltünk.
− Norma. Nem.
− Megvehetnénk azt a tengerparti házat.
− Norma, nem. − Arthur teljesen belesápadt − Az ég szerelmére. Nem!
Norma megborzongott. − Jól van, nyugodj meg. Miért húzod fel magad ennyire? Csak beszélgetünk róla.
Vacsora után Arthur kiment a nappaliba. Mielőtt felállt volna az asztaltól, még ennyit mondott: − Nem akarok erről többet beszélni. Sajnálom.
Norma megvonta a vállát − Rendben van.

Másnap korábban kelt mint általában, hogy palacsintát és szalonnás tojást készítsen Arthurnak reggelire.
− Mi az alkalom? − kérdezte a férfi mosolyogva.
− Nincs alkalom. − mondta Norma duzzogva − Reggelit akartam csinálni neked, ennyi.
− Jó. Örülök.
Norma újratöltötte Arthur csészéjét. − Azt akartam, hogy tudd, nem vagyok… − vállat vont.
− Nem vagy?
− Önző.
− Mondtam én, hogy az vagy?
− Hát… − Norma bizonytalan mozdulatot tett − tegnap este…
Arthur nem szólt semmit.
− Az a beszélgetés a gombról… Azt hiszem… Azt hiszem, félreértettél.
− Hogy érted? − Arthur hangja megfontolt volt.
− Azt hiszem, úgy érezted, csak magamra gondolok.
− Ó.
− De nem így van.
− Norma.
− Nem így van. Amikor Európáról beszéltem, meg a házról…
− Norma, miért kell ennyire belemennünk ebbe az egészbe?
− Nem megyünk bele. − remegett meg Norma hangja − Csak azt akarom, hogy tudd…
− Mit?
− Hogy szeretném, ha eljutnánk Európába. Legyen egy szebb lakásunk, szebb bútorokkal, szebb ruhákat szeretnék venni magunknak. És szeretném, ha lenne végre egy kisbabánk.
− Norma, így lesz.
− De mikor?
Arthur aggodalommal nézett rá − Norma…
− Mikor?
− Azt… azt akarod mondani, hogy…?
− Azt mondom, hogy talán csak valami kutatás miatt csinálják az egészet! − szakította félbe Norma − Azt akarják tudni, mit csinálnának az átlagemberek egy ilyen helyzetben! Azt mondják, hogy megölnek valakit, hogy aztán megvizsgálják az emberek reakcióit, hogy bűntudatuk lesz-e, elkezdenek-e szorongani, vagy akármi! Nem hiszed, ugye, hogy tényleg megölnének valakit?
Arthur nem válaszolt. Norma látta, hogy remeg a keze. Aztán egyszer csak felállt és kiment.
Amikor elindult dolgozni, Norma még mindig az asztalnál ült, és a kávéját bámulta. Elkésem, gondolta. Reszketett. És akkor mi van? Egyébként is otthon kellene lennie, nem pedig egy irodában töltenie a napot.

Az edényeket pakolta egymás tetejére, aztán egyszer csak megfordult, megtörölte a kezét, és előszedte a csomagot. Kinyitotta, és a gombot az asztalra tette. Hosszan bámulta, mielőtt kivette a kulcsot a borítékból, és leemelte a burát. Nézte a gombot. Nevetséges, gondolta. Ez az egész cirkusz egy ilyen jelentéktelen gomb miatt.
Felemelte a kezét, és lenyomta a gombot. Értünk, gondolta dühösen.
Megborzongott. Mi történik? Hideg rémület futott át rajta.
De egy pillanat múlva már ott sem volt. Nevetséges, gondolta megvetően. Így felhúzni magunkat a nagy semmi miatt.

Éppen megfordította a sült húsokat és egy újabb italt kezdett készíteni, amikor megcsörrent a telefon. Felvette. − Igen?
− Mrs. Lewis?
− Igen?
− A Lenox Hill Kórházból telefonálok.
Lehetetlennek tűnt, de a hang metróbalesetről kezdett magyarázni, a lökdösődő tömegről. Arthur a vonat alá zuhant. Norma érezte, hogy a fejét rázza, de nem tudta abbahagyni.
Amikor letette a telefont, már tudta, hogy Arthur életbiztosítása huszonötezer dollárt ért, dupla kártérítéssel, abban az esetben, ha −
− Nem. − Nem kapott levegőt. Nagy nehezen felállt, és dermedten kiment a konyhába. Valami hideget érzett a halántékánál, amikor a gombot előkotorta a szemetesből. Sem szegek, sem csavarok nem látszottak sehol, sem az, hogy hogyan lett összerakva a szerkezet.
Hirtelen a mosogató széléhez vágta, majd egyre erősebben és erősebben ütötte, mígnem a fa felhasadt. Széthúzta a doboz oldalait, észre sem véve, hogy megvágta az ujjait. Nem voltak benne tranzisztorok, sem kábelek vagy csövek. Üres volt.
Zihálni kezdett, megszólalt a telefon. Botladozva ment a nappaliba, felvette a kagylót.
− Mrs. Lewis? − kérdezte Mr. Steward.
Hallotta a sikoltozó hangját, amely mintha nem is az övé lett volna, ez az egész lehetetlen volt: − Azt mondta, nem fogom ismerni, aki meghal!
− Drága hölgyem, − mondta Mr. Steward − maga tényleg azt hitte, hogy ismeri a férjét?

***

A novella Alkonyzóna-verziója, Peter Medak (Rómeó vérzik, Az elcserélt gyermek, A felső tízezer) rendezésében: