Míg a modernista szerzők az elbeszélés módjában reflektáltak az elidegenedésre (például a cselekmény és a párbeszédek minimalizálásával, valamint a főszereplő végtelen vándorlásaival a lélek sivárságát tükröző kopott utcákon), az ötvenes években több amerikai scince fiction is feldolgozta a problémát, a klasszikus elbeszélés és a filmnyelv dekonstruálása helyett műfaji struktúrába ágyazva azt. A hihetetlenül zsugorodó ember, a The Amazing Colossal Man vagy Az ötven láb magas nő támadásának  hősei méretváltozásuk miatt veszítik el kapcsolatukat a külvilággal, míg A testrablók támadása című sci-fi-ben  parazita űrnövények majdnem minden szempontból pontos másolatokra cserélik egy város teljes lakosságát, és a főhős ennek a társadalomnak már csak akkor lehet része, ha maga is bábbá válik. A kívülállás, az elveszett kontaktus itt konkrét, szemben a modernista művészfilmek hagyományával, ahol mindez egy lelkiállapot.

Az elidegenedést a fantasztikumon keresztül ábrázoló sci-fi hagyomány egyenes ági leszármazottja Jérémy Clapin 2008-as animációs kisfilmje, a Skhizein, amelyben a főhős fokozatos elszigetelődését talán nem meglepő módon egy űrből érkezett meteorit okozza, aminek becsapódása következtében Mr Debrus 91 centiméterrel maga mellé kerül, ezáltal elhagyva eddig elfoglalt helyét a világban. Mr Debrus fogaskerék a társadalomban, lakása épp olyan, mint a bérház többi lakása, íróasztala a munkahelyén pontos mása a többi hivatalnok íróasztalának, sőt, a lakásában a porszívócső helye is fel van rajzolva a szekrényajtóra, egyszóval mániákusan rendben tartja az életét a társadalmi normák szerint, egészen addig a pillanatig, amíg be nem következik az irracionális fordulat. 91 centiméterre az eddigi életétől Mr Debrus már képtelen minden normát betartani, napi rutinjában ugyan még boldogul, de a váratlan szituációkban kicsúszik lába alól a talaj. A kapcsolat megszűnésének gyönyörű metaforája a meteorbecsapódás során megsérült tévéantenna végleges lehullása a szemközti ház tetejéről; Mr Debrus végül már csak az üvegablakon keresztül hallgatja pszichológusát, aki egy szót sem ért a problémáiból, és már fel sem veszi a telefont, amikor édesanyja hívja, akivel szintén hiába beszélne. Mr Debrus és a külvilág kapcsolatának megszűnése valójában már a meteorbecsapódás előtt elkezdődött, és viselkedése a pszichológussal, valamint az utolsó jelenet egyértelművé teszi, hogy ő maga keres magyarázatot elidegenedett életérzésére a fantasztikumban, tehát az eltolódások mértéke és hatása mind a lelkiállapotát tükrözik. Végül, amikor már nem tud úrrá lenni a fejében lévő meteorokon, Mr Debrus feloldódik a saját maga által teremtett fikcióban , ahogyan a hihetetlenül zsugorodó ember is belenyugszik, hogy SEMMI-vé zsugorodva végül összeolvad az univerzummal.

Szintén 2008-ban készült Bastien Roger Milk című trükkfilmje, ami ugyanezt a témát dolgozza fel, viszont ebben az esetben nincs konkretizálva az elidegenedés, nincs rá racionalizált magyarázat, az életérzés adott. A főhős elidegenedettsége ugyanolyan utcai kóborlásokban fogalmazódik meg, mint a modernista művészfilmek esetében, és ezúttal a hangsúly a modellált világ színközpotúságán van, amely a főhős érzelmeinek grafikus leképezése. Mivel a világot a színek határozzák meg, a főhős tiszta fehérségre vágyik, ami itt a gyermeki ártatlansággal is párhuzamba kerül; de minden igyekezete ellenére nem tud tiszta maradni, mert a külvilág újra és újra bemocskolja, vagyis akarata ellenére kerül kapcsolatba a környezetével. Az ő számára is csak egyetlen megoldás létezik, elrepülni a hófehér luftballonnal, tehát Mr Debrus-höz hasonlóan ő is eltűnik a fikcióban, boldogságát a valós világon túli fantasztikumban találja meg.