Az egyszerre apokaliptikus és katasztrofális A Káosz Birodalma után Richard Kelly egy valamivel szerényebb vállalással tért vissza, ahol ugyan az alapmotívumaira redukált Richard Matheson-novella éppúgy nem bizonyult elég erős sorvezetőnek David Lynch trónörököse számára, miképp a Jelenések könyve által inspirált előző film sem éppen koherenciájával hódított.

A doboz abban az értelemben retrófilm, ahogy például Fincher Zodiákusa vagy legutóbb Soderbergh Az informátor!-a is az (amennyiben a kilencvenes éveket már tekinthetjük retrónak), ám kollégáinak non-fiction alapú munkáival szemben Kelly – valamennyit megtartva az említett filmek precíz formalizmusából is – egy olyan Amerikába vezet vissza, amely a fogorvosi rendelőben heverő science-fiction magazinokon, a mozikban pergő paranoia-thrillereken vagy a tévéképernyőkön villódzó misztikus sorozatokon kívül soha nem létezett. Hasonló logikát követve, mint a cselekményüket a viktoriánus Londonba helyező és a steampunkkal kacérkodó közelmúltbeli alkotások (A tökéletes trükk, Sherlock Holmes) vagy éppen a második világháború végletekig átfikcionalizált verzióját kínáló Becstelen Brigantyk, A doboz is alapvetően a hetvenes évek a tömegkultúrában létrejött képmását dolgozza át egyetlen monstre paranoiathrillerré, titkos kormányügynökségekkel, testrabló-filmekre reflektáló vérzőorrú droidokkal és a világméretű – sőt, a transzcendenciáig fokozott – összeesküvés középpontjába került átlagemberrel. Erre a konstrukcióra feszülnek rá Kelly kézjegyei – az elliptikus, enigmákkal terhelt történetvezetés, vagy a (jelen esetben Kubrickot idézően szimmetrikus) szürreális képkompozíciók –, miközben a szerző gondolkodásmódját már eddigi filmjei alapján is áthatotta a hetvenes évekből visszaköszönő szorongás és paranoia, átszűrve hol a kamaszkor, hol pedig az átmediatizált huszonegyedik század amúgy sem túl rózsaszín világán. Eközben Kelly folyamatosan reflektál is teremtett világának gyökereire: egy jelenet erejéig felbukkannak a korszak emblematikus sci-fi magazinjai (habár Matheson A dobozt először egy 1970-es Playboy-számban publikálta), a családi házak nappalijában pedig folyamatosan ott zsizseg az a bizonyos televízió.

Kelly filmje elsősorban a novella nyolcvanas években készült Alkonyzóna-verziójának továbbgondolása: Peter Medak olvasatához hasonlóan elhagyja az eredeti zárófordulatot, még inkább túlrajzolja Mr. Stewart figuráját (a különlegességét kiemelő extrém testi torzuláson túl látványos magánmitológiával is felruházva a karaktert), és ugyanazon logikának megfelelően alkalmazza az „átadom a dobozt valakinek, akit maga nem ismer”-kulcsmondatot. Míg Matheson az amúgy meglehetősen olcsó zárlattal is a kamaradráma keretein belül maradt – a döntést és hatásait mindvégig a két főhős között, külső alak bevonása nélkül ábrázolta, mondhatni nem lépett ki a dobozból – mind Medak, mind pedig Kelly egy az egész társadalomra kiható, univerzális összeesküvés lehetőségét pendíti meg, pontosabban míg előbbi csupán megpendíti, utóbbi részletesen ki is dolgozza. Ennek köszönhetően A doboz 2009-es változatában a korábbi verziókban mindvégig központi jelentőséggel bíró morális döntéshelyzet és a kísértés pszichológiája szükségszerűen háttérbe szorul: az alapszituáció gyors felvázolása után a cselekmény jelentős részét nem a hősök önmarcangolása, hanem a szimbolikus doboz és Mr. Stewart hátterének paradox módon meditatív hajszathrillerré lassított feltérképezése teszi ki, eközben felhasználva mind a fentebb említett, a hetvenes évekhez kapcsolódó toposzokat, mind pedig Kelly saját mániáit.

Míg Matheson írásában a helytelen morális döntést szinte azonnali büntetés követi – melynek köszönhetően a hősnőnek nem csupán saját lelkiismeretével, de a férje elvesztése által okozott fájdalommal, illetve eddigi emberi kapcsolatainak átértékelésével is szembe kell néznie – Medak és Kelly a büntetést egyaránt összetettebb módon fogalmazzák meg. Kelly látomásában kirajzolja azt a hibás döntésekből összeálló hálózatot, amelyre a Medak-verzió csupán a fináléjában utalt, miközben maga a nyomógombbal ellátott doboz is szimpla katalizátorból a cselekmény központi motívumává lép elő (mint arra Mr. Stewart nagymonológjában rá is világít). A jó/rossz döntések meghozatalából és ezek következményeiből összeálló játékba – amely Stewart szerint sem több a hétköznapi élet szimpla és kézenfekvő absztrakciójánál – a hősökön kívül egyre többen sodródnak bele, az első tesztet valójában csupán egy újabb követi, miközben a büntetés maga sem valami külső okból fakad – mint a novella zárlatának esetében –, hanem egy eleve a hálózatba kódolt algoritmusnak köszönhető. Ezen a ponton Kelly visszatért a Donnie Darkóból – és az annak nyomán megjelent, olyan filozofikus kamaszthrillerekből, mint a Pillangó-hatás – megismert káoszelméleti modellhez, ahol a hősök sorsát kicselezhetetlen kauzális lánc irányítja, ám, szemben a fentiek értékmentes gépezetével, a kertvárosban széthordott dobozok által teremtett automatika már egyben morális faktorok mentén is képes befolyásolni a bűvkörébe kerültek életét. Azaz a fogaskerekek gombnyomásra fordulnak egyet, hogy A Káosz Birodalma óta már a keresztény moralitásban is megmerített Kelly-univerzum nem túl szerencsés lakóit morális alapon újabb próbatételeknek vessék alá – a dobozból nincs kiút, csupán a csapdák sokasodnak.
És így vagy úgy, de végül úgyis mindenki megnyomja a gombot.