Bodor Ádámot Magyarországon eleinte hallgatás fogadta, míg Romániában a korabeli kritika azonnal reflektált első kötetére, A tanúra (1969), amelynek megjelenése után az író azonnal a romániai magyar irodalom élvonalába került. Magyarországon még a hetvenes években sem vettek tudomást az erdélyi recepcióról, Bodor műveiből hiányolták a közvetlen tanulságot, a realizmust. Mindezek miatt egyes kritikusok úgy vélték, ezek a művek periférikus tematikát érintenek, így különösebb figyelemre nem számíthatnak. A nyolcvanas években a határon túli alkotók publikálási lehetőségei bővültek – időközben Bodor 1982-ben áttelepült Magyarországra –, három év múlva megjelenő novellás kötete, Az Eufrátesz Babilonnál pedig fordulatot hozott. A magyar irodalomkritika ettől kezdve fokozottan figyel Bodorra, aki sokak szerint különböző hagyományokat örökít át. Elsősorban Mészöly példázatosságára és Örkény groteszk egyperceseire emlékezteti a kritikusokat. De sokan említik Kosztolányit az Esti Kornél és Krúdyt a Szindbád tematikája miatt: mindkét laza szerkezetű novellaciklusban a nosztalgia és az emlékezet kerül az elbeszélések középpontjába. A színtér fokozott szerephez juttatása is az utóbb említett két irodalmi nagyság novellaírói hagyományát viszi tovább. Világirodalmi hatásokat is felfedezni vélnek az elemzők. Említik Hrabalt, Camus-t, García Márquezt, Csehovot illetve Kafkát – utóbbi hatása talán a legerősebb és a legnyilvánvalóbb.^[1] Bodor azonban, Kafkával ellentétben, nem tud elrugaszkodni teljes mértékben a történeti szituáltságtól, egyértelműen megmarad a 20. század második felének Közép-Kelet Európájánál, nem emeli történeteit a metafizikai egyetemesség felé. De a történelmi kiindulópontok ellenére az időhöz való viszony megszűnni látszik. A történetek nem az időben zajlanak, mert ebben a világban az idő mintha fel lenne függesztve.

Bodor világa koszlott és lepusztult, történeteinek színhelye világvégi, eldugott, elhagyott, zárt; a magaskultúra csak nyomaiban van jelen egy letűnt korra emlékeztetve az olvasót. Egy olyan korra, amely valaha létezett, de immár eltűnt, még az itt élők emlékezetéből is. Ettől az elidegenedett környezettől azonban korántsem áll távol a mesei elemek alkalmazása. Bodor nem ragaszkodik realista leíráshoz, számtalan mesei alakot szerepeltet. A realitástól azonban nem csupán a mesei motívumok segítségével rugaszkodik el. A bodori tájmegjelenítés szimbolikus: a természet, az állatvilág antropomorfizálódik, a benne élők életét befolyásolja, akárcsak a tárgyi világ, amely olykor szintén emberi tulajdonságokat ölt magára, míg az emberek az elállatiasodás szélére kerülnek. Ez a világok közötti határelmosódás töredékesen már a novellákban is fel-felbukkan, ám a Sinistra körzetben teljesedik ki és tökéletesedik.

Ez a világ valószerűtlen, mégis hétköznapi történetekről mesél. A „feszült normalitás, visszafojtott hétköznapok”^[2] világát váratlan, szokatlan reakciók és viselkedések szakítják félbe. Elsősorban a titkokat rejtő, de mindennapos események állnak Bodor prózájának középpontjában. Alakjai többnyire átlagos hősök, alárendeltségük miatt kivétel nélkül kiszolgáltatottak, általában egyszerű emberek, fizikai munkások, akik az állati lét szintjére süllyedve küzdenek meg jelentéktelennek tűnő gondjaikkal, kisebb-nagyobb, múló konfliktusaikkal, miközben ők maguk sem tulajdonítanak jelentőséget problémáiknak, létezésüknek. Nem csodálkoznak semmin, nem kérdőjeleznek meg semmit, elfogadják sorsukat. A beletörődés kényszere természetes, mert e világnak nincs alternatívája. Nincs lelki, szellemi működésük, vagy legalábbis az elbeszélői hang visszafogottsága miatt ebbe nem látunk bele, csak tetteikbe, illetve abba, ami történik velük. Ám tetteik mozgatórugói kiismerhetetlenek, mert ebben a kiismerhetetlen világban csak ők igazodnak el, az olvasó nem.

Mindennapjaikat a gyanakvás, a leskelődés, a hallgatózás állandó jelenléte jellemzi. Maga az elbeszélő is egy ilyen fürkésző pozícióból beszéli el történeteit. Messziről szemléli alakjait, a vélemény- vagy ítéletalkotás a távolság következtében elmarad. A narrátor képtelen szubjektív kijelentések megalkotására önmaga és az események között lévő distancia miatt. Másképp fogalmazva: a narrátor nincs elég közel a „saját” történetéhez. Az elbeszélői technika a szűkszavúság elvét követve nem beszél mellé és nem él semmilyen szubjektív ábrázolási móddal. S mivel az elbeszélő nem fér hozzá alakjainak szándékaihoz, motivációihoz, vagyis a szöveg nem jelöl ki határozott fogódzókat az értelmezéshez, az olvasóra – és az adaptálóra – nagyobb feladat hárul.

Bodor Ádámnak több művét is megpróbálták filmre vinni. Ezek a próbálkozások igen változó színvonalúak, s abból a szempontból sem egységesek, hogy mit képesek vagy mit akarnak átmenteni a próza nyelvéből a filmnyelvre, Bodor világának mely főbb jellegzetességeit emelik ki. Az adaptációk sorát Bacsó Péter nyitotta meg 1972-ben a Forró vizet a kopaszra című komédiával; igaz, e filmnek csak az első negyedórája követi az eredeti novellát. Majd Fábri Zoltán következett a Plusz-mínusz egy nappal, amely a címadó művön kívül az Utasembereket is beledolgozta a film szövetébe, viszont mindeközben számos rész nem lehet ismerős Bodor életművéből, mert bizonyos epizódokat a rendező és a forgatókönyvíró tett hozzá a két történethez. A sorban ezután Gothár Péter A részleg című filmje következik. Az utóbbi években pedig gyors egymásutánban három Bodor-adaptáció is készült: egy rövidfilm (Buvári Tamás: Kivégzés), egy nagyjátékfilm (Kamondi Zoltán: Dolina) és egy tévéfilm (Ferenczi Gábor: A barátkozás lehetőségei). Bacsó groteszk komédiát forgatott, Fábri filozófiai példázatot (hasonlót, de kissé erőltetetten, Buvári Tamás), Gothár abszurd létdrámát, Kamondi szürreális mesét, Ferenczi pedig kisrealista, hétköznapi, kelet-európai történetet.

A fent említett rendezők mind másként próbálták meg átültetni az író műveit. Hogy miért kedvelik a filmesek annyira Bodort? „Minden leírt sora megalázóan filmszerűbb volt, mint amit valaha is forgattam”, ^[3] írja Gothár Péter. Bodor prózája kifejezetten képszerű, így már emiatt is filmre kívánkoznak szövegei, ám ennek ellenére ez nem jelenti feltétlenül, hogy Bodor könnyen adaptálható. Talán éppen a Bodor stílusára jellemző vonások legfőbb akadályai a megfilmesítésnek; plasztikussága lesz a gátja a filmre vitelnek. „Úgy érzem, nem vagyok igazi írói alkat – mondja Bodor önmagáról –, nem szövegekben gondolkodom, inkább képekben, helyzetekben, erre az én esetemben történetesen a papír és a ceruza volt a leghozzáférhetőbb eszköz. Kétségtelenül, írásművészet ez is, de merő véletlenség, hogy mindaz, amit művelek, végül is az irodalomhoz áll a legközelebb.”^[4]

Felhasznált irodalom
POZSVAI Györgyi: Bodor Ádám, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998.
BALASSA Péter: Bodor Ádám novelláiról, In: Tapasztalatcsere – Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról, szerk.: SCHEIBNER Tamás, VADERNA Gábor, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2005, 12-16.
BODOR Ádám: A börtön szaga – válaszok Balla Zsófia kérdéseire, Magvető Kiadó, Budapest, 2001.
GOTHÁR Péter: Részleg-részletek.