Sivár táj, köd, és újra csak köd, és a ködben égre mutató, intő ujjként egy kőoszlop jelöli a Cobweb kastély helyét. A képeket rituális kóruszene kíséri, melynek lírai szövege egy ősi tanításról szól: a gonoszan szerzett hatalomra lesújt a végzet. Az eredeti Macbeth-nek nincs egyértelmű tanító célzata, nincs benne explicit morális kinyilatkoztatás. Kurosawa azonban rájött, hogy a színház sokkal szorosabban kötődik a rituáléhoz, mint a film, és ezért nincs  szüksége Shakespeare-nek, hogy erre egyértelműen utaljon. Vagyis ha Kurosawa metafizikai szempontból is pontos adaptációt szeretne készíteni, hangsúlyosabbá kell tennie a morális dimenziót. A Véres trón azonban korántsem egy egyszerű tandráma, hiszen az emberi társadalom egyik alapvető problematikájával szembesít, a hatalom ontológiailag bűnös természetével.

Kurosawa szándéka Shakespeare-ével azonos: feltárni az ember működését. Ehhez szükségeltetik az a szélsőséges fogalmazásmód, amit a rendező alkalmaz. Kurosawa hű a darabhoz, de lecsupaszítja azt, mert a film egyszerűbb drámai fogalmazást igényel. Sok dráma filmes adaptációja abban téved, hogy egy elképzelt színdarabot filmesít meg, azonban Kurosawa nem az előadást, hanem a drámát, az alapanyagot adaptálja és értelmezi. A film képi világa végletekig puritán, a külső és belső terek egyaránt sivárak. Míg a kinti világ, az erdő, a hegyek szabálytalanok, kiismerhetetlenek, tele köddel és baljós asszimmetriával, addig a belsőkben a geometrikus és minimalista látvány a jellemző. A közös mégis az, hogy az ember mindenhol idegen. Kint elvész a térben, bent bábuként csak egy berendezési tárgy, egy esztétikai jel. Nem birtokolja a teret, mert nincs mit birtokolnia. Az öltözékek annál gazdagabbak, a szereplők szinte elvesznek ezekben a tárgyakban, amelyek első sorban nem személyiségüket, hanem társadalmi szerepüket fejezik ki. A férfiak világában az egyes katonai fokozatokhoz megfelelő jelek kapcsolódnak, amelyeket a természettől kölcsönöznek: félholdak, szarvak, tollak díszítik a sisakokat, aminek segítségével viselője maga is valamilyen természeti elemmel azonosítja magát. Ebben a végtelenül merev és hierarchikus világban két katona vágtat az esőben, egy sűrű erdőben. Kitalálni azonban nem tudnak, újra és újra saját lábnyomaikkal találkoznak, a Pókláb-erdő egyre inkább körülfonja őket. Végül Washizu tábornok, azaz Macbeth dühödten az erdőbe lő íjával, mintegy dacolva a természettel. A vágta folytatódik, mígnem magával az erdő szellemével találkoznak, mely megállás nélkül fonja a szálat, s jövendőt jósol. Az idő, akár a gombolyag tekeredik az orsóra, s a katonák köré is, önmagába csavarodva, szükségszerűen, föltartózhatatlanul. A jelképrendszer kristálytisztán fonódik egymásba. A Pókláb-erdő csavarodó fái, az orsóra fűződő fonal, és a körbe-körbe vágtató katonák ugyanarra mutatnak. Ebből a rendszerből szeretne az ember kitörni, megzabolázni az időt, átlépni a szükségszerűségen. A tragédia azonban, akár a görögöknél, elkerülhetetlen. Sohasem fog kiderülni, hogy a jóslatot mondót vajon Washizu elnyomott tudatalattija vagy a sors generálta.

Kurosawa tisztában van azzal, hogy a filmben megnő a környezet és ember viszonyának jelentősége, így Macbeth-Washizu önmaga metafizikai terének leképeződésében csatangol. A nagy kérdés, amit Kurosawa körbeír a film során, már itt világossá válik: az emberi természet szükségszerű része a hatalomvágy, avagy a környezet váltja ki belőle azt. A kérdés, amit Kurosawa körbejár, már itt nyilvánvalóvá válik: vajon az emberi természetnek szükségszerű része a hatalomvágy, avagy azt a környezet váltja ki belőle. Washizunak, III. Richárddal ellentétben van lelkiismerete, és ezért talán súlyosabb és komorabb a tragédiája. Washizu egy gyenge ember, nem érdemli meg a trónt. Nem azért veszíti el azt, mert bűnösen fogant a hatalma, hanem azért, mert szíve mélyén bizonytalan, és morális lény. Macbeth a második világháború után a bűnös (poszt)modern emberré válik Kurosawa filmjében. A világ atombomba sújtotta területté válik, ahogy a kezdőképekből nyilvánvaló, a morálisan bizonytalan emberiség elpusztíthatóvá vált. Washizut az a természet pusztítja el, amelyik mindig egyensúlyra törekszik, azonban egyensúly csak erős vezér mellett lehetséges, a gyenge elveszíti a hatalmat. A természet a gyengét kiszelektálja, Washizu oda-vissza vágtat a jóslat után is, nem talál utat a ködben, a jövő ismerete nem véd meg az időtől.

Washizu bukásának első jeleit az állatok jelzik. A gyilkosság éjjelén vijjog egy madár, később megbokrosodik Miki lova, mintha a természet lázadna benne, elhagyják az erődöt a patkányok, végül indokolatlanul sok madár repül a tanácskozó urak közé, mintha ezek a madarak Hitchcock filmje előtt itt várakoznának. A madarak talán a legerősebben fejezik ki  Kurosawa viszonyát a racionalitás és irracionalitás ellentétpárjához, hiszen mivel éppen vágják az erdőt, a madárinváziónak reális magyarázata is van, de egyben a madarak előjelei Washizu-Macbeth halálának, és ráadásul később hasonló tömegben röpülnek a nyilak is felé. A zabolátlan természet visszavág, Washizu kivágott fákból álló erődje ellen zöldellő, mozgó fák indulnak, a patkányok elmenekültek, a madarak bejöttek, minden a feje tetejére áll, míg Washizu szakrális kivégzése után be nem áll az új egyensúly. Kurosawa kiválóan érzékelteti adaptációjában, hogy a tábornokkal saját természete végez. A főszereplő nem csak a világban borította föl az egyensúlyt, hanem magával sincs egyensúlyban, mert gyenge ahhoz, hogy legyőzze vágyait, de ahhoz is, hogy megtartsa a hatalmat. Kurosawa filmjében egyértelművé válik, hogy a ráció és természet két világa közt bizonytalankodó embernek el kell pusztulnia. Ez a rideg tanulság összhangban van az eredeti Macbethtel, a Véres trónban azonban még sincs explicit gyilkos. A hatalmát vesztett vezért a közösség pusztítja el, méghozzá a természet törvényei szerint. Washizu elődje is gyilkossággal szerezte a hatalmat, így nincsenek fenntartásaink, a tábornok tette ebben az amorális, állandó háborúkkal terhelt világban természetes.

A film végén a kőoszlop újra megjelenik, a kórus újra szól. Feloldás nincs, a köd gomolyog, a hegyek változatlanul kietlenek. A történet kezdődik elölről, a rituálé örök, és újra és újra fel kell mondanunk, hiszen konfliktusa az emberi természet alapeleme.  Kurosawa Shakespeare drámájából a természeti elemek filmjét rendezte meg, eleget téve az örök rituálé igényének. A történet a fehér semmivel kezdődik, és a végén a fehér semmibe vész, a dráma, a bűn csak átmeneti képződmény. A film vége mintha csak egy Shakespeare-idézet leképeződése volna: „Árny-húsuk, akár a Lehellet, átolvadt a szélbe“. Az utolsó képeken Washizu a ködbe, a semmibe zuhan. A zárlat arra utal, hogy történet és morál csak egy kis szálka abban a nagy ködös ürességben, ami körbefogja az embert. A végső egyensúly nem feloldás, mert a semmi fölött feszül.