A Prizma második, magyar műfaji filmmel foglalkozó számának lapszámbemutatója a Sirályban. Résztvevők: Margitházi Beja és Varga Balázs filmesztéták, Orosz Dénes forgatókönyvíró-filmrendező, moderátor: Kotz Laura Zsófia.

Szerintetek mi az és egyáltalán létezik-e olyan, hogy magyar műfaji film? Lehet egy ilyen kis országnak saját, tipikus műfaja?

VARGA BALÁZS: Azt, hogy mit értünk műfaji film alatt, kétféle szempontból lehet értelmezni. Az egyik szempont szerint nagyon kemény kritériumai vannak a műfajiságnak, és műfaji filmek csak egy bizonyos kulturális, társadalmi, politikai közegben tudnak létrejönni, azaz kizárólag a hollywoodi filmgyártásban működik ez a fajta filmezés, tehát magyar műfaji film ab ovo nem létezhet. A másik szerint viszont a hozott anyag az elsődleges, s a műfajiság nem egy külsődleges kategória, hanem az alkotó, a közönség, a kritikusok mondják rá egy filmre, hogy ez műfaji film. Az első megközelítés szerint az Európa expresszt az akciófilm, a bűnügyi film, a Poligamy-t pedig a romkom zsánere mentén kellene értelmezni, míg az utóbbi szempont szerint maga a korpusz adott, és azt kell megvizsgálni, hogy ezek a filmek önmagukból kiindulva kiadnak-e egy olyan sémarendszert, amit valamilyen műfaji címkével el tudunk látni, azaz magyar műfaji filmként lehet őket értelmezni. A Prizma 2-ben a műfaji filmes tanulmányok és a körkérdésre adott válaszok ennek a kétfajta megközelítésnek a ki nem mondott vitája, párhuzama mentén haladnak.

MARGITHÁZI BEJA: A ma estére készülve régebbi Filmvilágokban a magyar műfaji filmhez kapcsolódó szövegeket olvasgattam, és azt vettem észre, hogy ciklikusan évente felbukkan egy-egy, a magyar műfaji filmet körüljáró összefoglaló írás, főként interjúk, kerekasztal-beszélgetések. Ez egy hálás téma, aminek kapcsán csomó problémáról, az egész magyar filmgyártást, filmfinanszírozási rendszert, a társadalmi viszonyokat, a hazai populáris mítoszokat érintő kérdésekről lehet beszélni. Viszont felmerül a kérdés, hogy miért nincs összefogottabb, tudományos, áttekintő tanulmányozása a magyar műfaji film problémakörének.

VB: Az elméleti tisztánlátás a magyar filmes szakirodalomban nem mindig érvényesül, persze vannak olyan folyóiratok, amelyekben ez a probléma komolyabban is előkerül – Király Jenőn innen és túl –, például annak idején a Filmtudományi Szemlében. De valóban kérdés, hogy a magyar műfaji filmről miért elsősorban kerekasztal-beszélgetésekben, néhány oldalas publicisztikában van csupán szó? A szaksajtóban igenis komolyabban beszélni kellene arról, hogy ma Magyarországon lehet-e műfaji filmet csinálni, illetve hogy normatív alapon kell-e csinálni, mivel az utóbbi években az látszott, hogy a néző ezt szereti, erre ül be.

A gyakorlati oldalról megközelítve, lehet-e a jövőben a magyar szerzői filmes hagyományhoz hasonlóan erős műfaji filmes vonalat megalapozni?

OROSZ DÉMES: Ha csak agyatlan másolás történik, ha ezek a műfaji sémák ügyetlenül vannak adaptálva, idegen módon beletolva a magyar kultúra szövetébe, akkor a válaszom az, hogy nem lehet. De szerintem igenis van lehetőség magyar hagyományokból felépülő műfaji filmezésre. A sokat emlegetett, harmincas években készült vígjátékokban annak idején otthon voltunk, holott azok sem aktuális társadalmi problémákról szóltak, hanem a francia alapú vígjátékírást adaptálták a polgári Magyarországra. Ezekkel a filmekkel kapcsolatban viszont nem szokás feltenni a kérdést, hogy meg tudtak-e élni a magyar kultúrában. Ma Magyarországon még gyerekcipőben totyog a műfaji filmkésztés, viszont igenis szükség van rá, ahogy minden egyes kultúrában megvan a műfajiság ugyanúgy, és ahogy a művészfilmnek is megvan a maga létjogosultsága.

VB: Tény, hogy különbözőek az elvárások mind a hollywoodi, mind a magyar rendezőkkel kapcsolatban. Ezek az elvárások pedig egyfajta értékvíziót takarnak azzal kapcsolatban, hogy az adott ország milyen típusú filmkultúrát akar támogatni, illetve természetesen befolyásolják, hogy mit gondolunk a műfaji filmről. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy az elmúlt tizenöt évben hogyan változtak a filmkritika reakciói, például a Sose halunk meg, A miniszter félrelép, az Európa Expressz kapcsán, ugyanis a kritikai fogadtatásban is benne vannak ezek a kimondott és kimondatlan elvárások. A 2010-es években feltehetőleg fontos kérdéssé fog válni, hogy létezik-e „egészséges” arány a műfaji és a szerzői film között. De ezek mind-mind külsődleges megközelítések és a filmalkotók számára biztos, hogy teljesen másként vetődnek fel. A kritika elvárási rendszere a sémákat, a sematizmust gyakran egyfajta bunkóként használja, aminek az ütései ellen a rendezőknek állandóan védekezni kell, és azon kell iparkodniuk, hogy minél jobban domesztikálják ezeket, hogy ne tűnjön fel, hogy ezek valójában sémák.

OD: A Poligamy írása közben nem akartam semmiféle külső elvárásnak vagy sémának sem megfelelni. Van egy elemi vonzódásom a romkom műfaja iránt, és ezt a történetemet ilyen keretek között szerettem volna elmondani. Fel sem merült bennem, hogy magyarítanom kellene a zsánert. A fejemre is olvasták, hogy egy kiglancolt művilágot hoztam létre, holott direkt azt akartam, hogy mesevilág legyen. Nem az érdekelt, hogy ez a film mennyire szabályszerű, sztereotip vagy amerikai, hanem hogy van egy sztorim, aminek a logikáját fel kell építenem a filmen. Tehát félreértés ne essék, én a Poligamy-val egy romkomot akartam készíteni, de miért zárjuk ki, hogy a szerzői attitűd és a műfajiság egyszerre is működhet? Nézzük meg a zenét: ha a zeneszerzők a gondolataikat, érzéseiket egyszer a szvit, máskor egyéb zenei formában fejezték ki, akkor miért mondjuk, hogy csak az egyszeri szerzői film lehet tele gondolatisággal, a sémakövető műfaji film pedig nem?

Szerintetek a művészfilmet favorizáló filmes oktatásnak, például az SZFÉ-nek milyen szerepe van a magyar műfaji filmek megítélésében?

OD: Szerintem ma már nem igaz, hogy az SZFÉ-n csak a művészfilmeket támogatják, és ez az új tendencia éppen azalatt alakult ki, amíg én is odajártam.

VB: Ez a társadalom, a kultúra tünete, hogy bizonyos reflexek, automatizmusok beindulnak mind a műfaji kategóriák, mind a szerzői filmek kapcsán. És itt egy kicsit szétcsúszik, hogy mit is gondolunk műfajiságról és szerzőiségről, mert például az alkotó a saját műfaji filmjét is tekintheti szerzőinek. Kérdés, hogy egyáltalán lehet-e profitképes, szélesebb közönség felé nyitó filmet készíteni egy ilyen kis országban, vagy csak presztízsfilmeket érdemes? Illetve azt is meg lehetne vizsgálni, hogy az egyetemi, középiskolai oktatásban hogyan jelentkezik a magyar filmkultúra ilyen fajta felosztása. A műfaji és szerzői filmes címkék kritikai kategóriák, amelyek a közönség szemében sorvezetőként működhetnek. Természetes, hogy az alkotói oldalról ezek másként merülnek fel. Éppen ezért skizoid a helyzet, mert a kritika, a filmfinanszírozási rendszer, a kultúra egyfajta külső nyomást gyakorol a filmkészítőkre.

Jelen van egy új filmkészítő generáció a magyar filmben, melynek tagjai másként gondolkodnak a műfaji filmről, más az attitűdjük, hiszen műfaji filmeken nőttek fel. Lehet ez a kulcsa annak, hogy megváltozik a helyzet a magyar filmes hagyományban?

VB: Szerintem a magyar műfaji film helyzetére például a Filmtörvény inkább gyakorol hatást: ma Magyarországon ugyanis nincs meg az az ipari-infrastrukturális háttér, hogy kellő mennyiségben készülhessenek filmek, miközben nincsen meg az a visszacsatolásokon, sorozatokon, ciklikusságon alapuló kulturális kódrendszer sem, ami a filmek kritikus tömegét létre tudta volna hozni. A magyar műfaji filmes hagyomány egy szinte légüres tér, amiben nagyon kevés reprezentatív értékű „fecske” repked. Ilyen például a Mielőtt befejezi röptét a denevér című film, ami a Prizmában a különböző műfajokról szóló tanulmányokban időről időre visszatérő hivatkozási pont. A műfaji film bizonyos kódokban helyezi el magát, és az egy kommunikatív akció, hogy a néző felismeri-e ezeket az üzeneteket, felidéz-e benne bizonyos elvárásokat, emlékeket, amihez pedig megfelelő kulturális tér kell. Mivel nincsen meg a filmeknek (kivéve a vígjátékoknak) ez a kritikus tömege, nem is tudnak üzembiztosan működni.

MB: Szerintem mindezeken túl a forgatókönyvírói ismeretek hiánya, jelen esetben bizonyos műfajok ismerete hiányzik a filmből. Nemrég egy szemináriumomon az Álom.net-ről írtunk kritikát a hallgatókkal, és ennek kapcsán eljutottuk a pom-pom film műfaji jellemzőihez, ahhoz, hogy általában milyen speciális színésztípusokat, milyen típusú sztárokat, történeteket használ ez a műfaj, és ez a konkrét film mindezekből mennyit valósít meg. Az Álom.net-tel nem az a legnagyobb baj, hogy egy nem-reális térbe, időbe, társadalomba helyezi a történetet, tehát hogy a film és a téma nem specifikusan magyar vagy kelet-európai, hanem hogy még a műfaj alapvető ismerete is hiányzik belőle. Ami azért különösen bosszantó, mert akár egy laikus is, ha egy hétvégét rászán, ezeket a sémákat könnyen elsajátíthatja az amerikai pom-pom filmekből.

VB: Ezek a sémák, műfaji kódok egyfajta promóciós kategória részét is képezik, és mindenképpen egy, a jövő szempontjából is érdekes esettanulmányt igényelne az, hogy az elmúlt tíz évben milyen promócióval kerültek bizonyos filmek (például a Lora vagy a Kaméleon) a közönség elé. Sokatmondó, hogy bizonyos bevett műfaji kategóriák azért működnek, vagy nem működnek, mert nem jó műfaji címke alatt futottak. Mitől van az, hogy bizonyos helyeken, időpontokban bizonyos történetek, értékek reakcióba lépnek a környezettel, míg például a pom-pom filmes Álom.net, vagy az Európa Expressz nem működnek. Szerintem a jövőt illetően abban van a titok nyitja, hogy ezek a produkciók a promóciójuk során meg tudják-e lovagolni a korszellemet, hogy hogyan kommunikálják magukat, hogy reakcióba tudnak-e lépni a közönséggel.

Szerintetek hogy segítené, bátorítaná a hazai műfaji filmezést, ha az MMKA-nál az úgynevezett piramisrendszer megvalósulna?

OD: A többlépcsős pályázati rendszer most is létezik, ugyanis először a szinopszis, majd a forgatókönyv kerül elbírálásra, a forgatókönyvet pedig többször visszadobják fejlesztésre. Mégis, a szerzői filmek esetében nehezebb kérdőre vonni a filmkészítőt adott az alkotásért, ugyanis hiányoznak azok a szigorú keretek, amelyek között kritizálni lehet ezeket a filmeket. Ezzel szemben a műfaji filmek esetében elvileg ez könnyebben megy, mert ott “elvileg” csak meg kell felelni egy bizonyos elvárásrendszernek. De tény, hogy már az egyszerű sztorimesélés is problémát okoz a legtöbb magyar filmesnek, és míg a harmincas években ott volt például Rejtő Jenő, a kortárs magyar irodalomból hiányoznak a bestsellerek. A magyar rendezők ki vannak éhezve a jó sztorikra, a kvalitásos forgatókönyvírókra.

Most ért véget a 41. Magyar Filmszemle, ahol több zsánerfilmet mutattak be, például thrillereket is. Ez egy jó jel?

MB: Fontos megjegyezni, hogy a Szemlén a thrillerek mellett számos más műfaji film is volt. Viszont érdekes, hogy a Bibliothéque Pascal bemutatója után már a folyosói beszélgetésekből ki lehetett hallani, hogy „na, akkor megvan a fődíj”, ugyanis ez a film annyira világosan kivált a mezőnyből, hogy borítékolható volt a sikere, miközben nem lehet egy tipikus műfaji kategóriába sem besorolni. És, ahogy ezt a Metropolis Filmkánon-száma is felveti, ezek a Szemlés döntések is a szerzőifilmes kánon hagyományait írják tovább. Pár éve Janisch Attila a Szemletanács elnökeként például, a zsánerfilm helyzetén segítendő, külön megalapított egy műfaji kategóriás díjat, amit érdekes módon éppen Herendi Gábor szüntetett meg, mert nem akarta, hogy ezeket a filmeket izoláltan kezeljék, és mert eleve vannak filmek, amelyek nem kategorizálhatók ilyen tisztán.

OD: Ha már itt tartunk, azt is érdekes lenne megvizsgálni, hogy a szerzői filmekben milyen tendenciák vannak, mitől van az, hogy bizonyos filmekre rámondják mind a nézők, mind pedig a rendezők, hogy ez egy igazi fesztiválfilm. Szerintem ebből a szempontból a szerzői filmet is lehet egyfajta zsánerként értelmezni. Ezek a szerzői filmek, a zsánerfilmekhez hasonlóan, is bizonyos szabályok, elvek mentén készülnek. Formai vagy aktuális tematikai trendeket követnek, és ugyanúgy egyfajta nézői igény kielégítésére törekednek.