Bodor Ádámot Magyarországon eleinte hallgatás fogadta, míg Romániában a korabeli kritika azonnal reflektált első kötetére, A tanúra (1969), amelynek megjelenése után az író azonnal a romániai magyar irodalom élvonalába került. Magyarországon még a hetvenes években sem vettek tudomást az erdélyi recepcióról, Bodor műveiből hiányolták a közvetlen tanulságot, a realizmust. Mindezek miatt egyes kritikusok úgy vélték, ezek a művek periférikus tematikát érintenek, így különösebb figyelemre nem számíthatnak. A nyolcvanas években a határon túli alkotók publikálási lehetőségei bővültek – időközben Bodor 1982-ben áttelepült Magyarországra –, három év múlva megjelenő novellás kötete, Az Eufrátesz Babilonnál pedig fordulatot hozott. A magyar irodalomkritika ettől kezdve fokozottan figyel Bodorra, aki sokak szerint különböző hagyományokat örökít át. Elsősorban Mészöly példázatosságára és Örkény groteszk egyperceseire emlékezteti a kritikusokat. De sokan említik Kosztolányit az Esti Kornél és Krúdyt a Szindbád tematikája miatt: mindkét laza szerkezetű novellaciklusban a nosztalgia és az emlékezet kerül az elbeszélések középpontjába. A színtér fokozott szerephez juttatása is az utóbb említett két irodalmi nagyság novellaírói hagyományát viszi tovább. Világirodalmi hatásokat is felfedezni vélnek az elemzők. Említik Hrabalt, Camus-t, García Márquezt, Csehovot illetve Kafkát – utóbbi hatása talán a legerősebb és a legnyilvánvalóbb.{{1}} Bodor azonban, Kafkával ellentétben, nem tud elrugaszkodni teljes mértékben a történeti szituáltságtól, egyértelműen megmarad a 20. század második felének Közép-Kelet Európájánál, nem emeli történeteit a metafizikai egyetemesség felé. De a történelmi kiindulópontok ellenére az időhöz való viszony megszűnni látszik. A történetek nem az időben zajlanak, mert ebben a világban az idő mintha fel lenne függesztve.