A Köszönjük, hogy rágyújtott! és a Juno után egy újabb elegánsan megmunkált darab biztosítja és teszi még kényelmesebbé Jason Reitman helyét a legtehetségesebb, ifjú hollywoodi alkotók díszpáholyában.

Az Egek ura főhőse, Ryan Bingham évei nagy részét azzal tölti, hogy körbeutazza Amerikát és közben – afféle takarító figuraként – országszerte végzi el a nagy cégek helyett a dolgozók elbocsájtásával járó piszkos munkát. Ez a hálátlan feladatkör sokaknak megfeküdné a gyomrát, Ryan számára azonban valódi hivatás, a férfi ráadásul él-hal az örökös utazás olyan üdítő velejáróiért, mint a törzsutas kártya, a megkülönböztetett figyelem, de főleg a tökéletes függetlenség. A mindennapok kellemes rutinját hirtelen két dolog zavarja meg: egy fiatal, ügybuzgó kolléganő új, távkirúgásról szóló ötlete, amellyel Ryan munkája feleslegessé válna, valamint egy vonzó – ugyancsak törzsutas – hölgy megjelenése, aki látszólag tökéletes női mása a született szabadúszónak.

Reitman filmjeiben már-már szerzői kézjegynek minősül a különc alakok középpontba állítása: a maga módján ilyen volt Nick Naylor a Köszönjük, hogy rágyújtott!-ban, akinek feladata a dohányzás népszerűsítése volt, vagyis Ryan-hez hasonlóan ő is hálátlan hivatással rendelkezett, de azt professzionális módon, Ryan-ével azonos hidegvérrel űzte. Zsenge kora ellenére a tizenhat éves kamaszlány, Juno sem maradt le cinizmusban a Reitman-féle férfihőstől, a gimnazista fejjel való gyermekvállalással, a potenciális nevelőszülők felhajtásával, valamint a koravén és az érett határán egyensúlyozó éleslátással ő is a valódi kívülűállók önkéntes száműzetését választja. Az Egek ura Ryan Bingham-je hibátlanul passzol a magányosok klubjába, sőt, őt még kevesebb családi kapcsolat köti a földhöz, mint elődeit, a maga módján szinte tökéletes „sziget életmódot“ folytat. A levegőben érzi otthon magát, emberi kötelékek kialakítása helyett a megtett mérföldek számának növelése jelenti számára az egyetlen motivációs erőt. Elidegenedett, kívülálló státusza alapján Ryan Bingham figurája a modernista hősök leszármazottjának tekinthető, esetében azonban az utazás már nem a keresésről szól, hanem menekülési lehetőséget jelent. A gyökértelenség témájának feldolgozásával, valamint road movie lévén az Egek ura bizonyos tekintetben Jim Jarmusch Hervadó virágokjával is mutat rokonságot, a végkövetkeztetés mindkét alkotás esetében azonos: valójában nem is a cél, hanem maga az utazás a fontos. Reitman filmje ugyan kevesebb kérdést hagy nyitva, ezzel együtt meg tudja tartani különös, éteri megfoghatatlanságát, a határozott vonalak mentén haladó, okosan felépített forgatókönyv, valamint a fanyar humor és a létértelmező dráma sikeres randevúja pedig az utóbbi évek legfinomabban megmunkált alkotásai közé emelik.