A Dennis Lehane regényéből adaptált opust anyagilag már most a legsikeresebb Scorsese-DiCaprio kollaborációként tartják számon, az IMDb balga nyája pedig rögtön az illusztris (vagy hisztérikus?) TOP250-be sorolta Új-Hollywood egykori mesterének új thrillerét. A Viharsziget azonban korántsem váltja be a fenti adatok miatt is hozzáfűzött reményeket, Scorsese ugyanis lyukas cilinderrel bűvészkedik.

Martin Scorsese 2000 után elkövetett, nagyjátékfilmes ámokfutása magában foglal egy producerek által tönkretett és emiatt félkészen hagyott eposzt (New York bandái), egy bombasztikusnak szánt all-american életrajzi filmet (Aviátor), egy hongkongi mestermű gyengén amerikanizált remake-jét, a rendező régóta várt Oscar-díját meghozó A Téglát, illetve két főhajtást a Mester két nagy kedvence, Bob Dylan és a The Rolling Stones előtt (A Bob Dylan-dosszié, Shine a Light). Scorsese számára a Kopasz Arany Férfi szobrocskájáért folyó hajsza 2007-ben lezárult, ezért mindenki – köztük e sorok szerzője is – izgatottan várta a Viharszigetet, mondván: kedvenc direktorunk így végre a filmkészítésre és nem a trófeavadászatra koncentrálhat. Azonban izgalmunk hiú reménynek bizonyult.

Pláne annak tükrében, hogy a film előzetese gyakorlatilag lelőtte a Viharsziget poénját, elfecsegte a csattanóját. Rendben, mondhatnák, miért is néz előzeteseket a szerző? Munkaköri kötelességből, válaszolná. Az emiatt megváltozott befogadói pozíció tükrében természetesen némi fenntartással kéne kezelni a negatív kritikát, de azért elárulom, nem csak a végső fordulat kiherélése miatt kanyarodik a hüvelykujj a padló felé. Pedig a film ígéretesen indul: 1954-ben járunk, két szövetségi rendőrbíró éppen egy izolált szigetre, Ashecliffe-re tart, ahol egy erődszerű elmegyógyintézet áll szigorúan elmebeteg bűnözők számára. Teddy Danielst (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule-t (Mark Ruffalo) azért küldték, hogy kivizsgálják egy beteg rejtélyes eltűnését. Nyomozásuk közben nem várt akadályokba ütköznek, melyeket főleg a létesítmény titokzatos igazgatója (Ben Kingsley) és egyik főorvosa (Max Von Sydow) görget eléjük. Egy hirtelen jött hurrikán aztán elvágja a szigetet a külvilágtól, miközben Daniels személyes érintettségére és a pszichéjében rejtező, borzalmas traumára is fény derül – a férfi egyre furcsább dolgokat kezd tapasztalni maga körül. Kezdetét veszi a hatalmas mindfuck, amelyben senki sem az, akinek látszik.

A továbbiakban spoilerzápor következik, folytatás csak saját felelősségre!

A Viharsziget expozíciója valójában Scorsese, a kompozíciókért felelős Robert Richardson (Kill Bill 1-2, Becstelen Brigantyk), a komoly- és könnyűzenei csokrot összeállító Robbie Robertson (külön zeneszerzőt ezúttal nem foglalkoztatott a rendező), illetve a fő- és mellékszereplők hibátlan együttműködésének gyümölcse, a maga nemében pedig parányi mestermű. A ködfátyolból fenyegetően előbukkanó komp, DiCaprio tengeribetegsége és párbeszéde a mindig rezignált Ruffalóval gyönyörűen építik a feszültséget, amit a hegyormon, önálló entitásként terpeszkedő intézmény elénk táruló látványa csak tovább fokoz. A rendőrbírók elmegyógyintézetbe vezető kocsiútját a horrorfilmekből ismerős határátlépés motívumának többszörös exponálása szegélyezi, az állig felfegyverzett őrök pedig baljós hangulatot kölcsönöznek a jelenetnek. Scorsese szépen pakolja egymásra a feszültségkeltés rétegeit, egészen addig, amíg kezdetét nem veszi a nyomozás.

Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nem a páciens eltűnése, a bűntény felderítése, vagyis a krimi zsánere, hanem az új „lakókra” leselkedő titokzatos veszély, vagyis a thriller műfaja kerül középpontba. A probléma csupán az, hogy a krimiszál eleresztésével a Viharsziget sztorija is kicsúszik a rendező kezéből, a bő kétórás opus pedig lassúvá, bőbeszédűvé, mi több, nehézkessé válik. Scorsese sokat akart markolni, de éppen emiatt keveset fogott: filmje egyszerre akart krimi és (pszicho)thriller, a Holocausttal és a McCarthy-éra borzasztó túlkapásaival foglalkozó dráma, illetve személyes motivációval átitatott bosszútörténet lenni. A jelenben folyó, kusza eljárást rendre Daniels víziói, emlékei szakítják meg, a cselekményt megakasztó álomszekvenciák és flashback-jelenetek azonban átgondolatlanul és otrombán ékelődnek a Viharsziget szüzséjébe. Ahogy a II. világháború és a haláltáborok okozta traumával, illetve felesége elvesztésével megbirkózni igyekvő Daniels egyre inkább elveszik a képzelgések és összeesküvés-elméletek labirintusában, a néző is úgy veszti el apránként az érdeklődését a Viharszigettel és az elméletileg halálos veszélyben lévő főhősével kapcsolatban – lőttek a thrillernek, még akkor is, ha DiCaprio mindent megtesz, hogy ez ne történjen meg. Alakítása azonban a forgatókönyv és Scorsese mohóságának áldozatául esik.

Kétségtelenül artisztikus módon elevenedik meg Daniels már halott neje (Michelle Williams – Túl a barátságon), és a Dachauban játszódó jelenetekben is mesteri módon vannak felvéve a hullahalmokra komótosan szállingózó hópelyhek, ám a végeredmény szépelgő és sajnálatos módon teljességgel üres. Időnként felbukkan a horizonton egy sokkal jobb film délibábja, elég csak a vihar pusztítása miatt szabadon garázdálkodó elmebetegek képére, a C blokkban végbemenő őrült dialógusra vagy a Ted Levine (A bárányok hallgatnak) által megformált „börtönigazgató” egyetlen, dzsipben előadott mondatára és félmosolyára gondolni. Ám ahelyett, hogy Scorsese a színészeire bízta volna a belső folyamatok ábrázolását, inkább Kansas és Óz birodalmának határán tett kiruccanást – a kevesebb több lett volna.

A második bekezdésben taglalt végső fordulat pedig a logikátlanság mintapéldája. A teljességgel üres világítótoronyba csak azért cipeltek fel egy irodányi felszerelést, hogy Danielst szembesítsék az igazsággal? (Arról nem is beszélve, hogy azon a csigalépcsőn lehetetlen felvinni akár csak egyetlen íróasztalt is.) Tényleg azért játszott több napon keresztül komikus szerepjátékot az egész intézet, hogy egyetlen páciens gondjára gyógyírt találjanak? Daniels ugyanis, az 1987-es Alan Parker-féle neo-noir, az Angyalszív katarzisához hasonlatosan az egész filmben maga után nyomozott. Ő már két éve az intézmény tévképzetektől gyötört lakója, méghozzá az egyik legveszélyesebb, társa pedig valójában a kezelőorvosa, aki közvetlen közelről felügyelte a folyamatot. Scorsese a Viharsziget zárványában egy hihetetlenül szájbarágós flashback-szcénát is beiktat, ami leginkább Cameron Crowe Vanília égboltjának hasonlóan redundáns lezárását juttatta eszembe. Ebben mindenki számára kiderül, hogy Daniels elméje a valódi traumát (felesége vízbe fojtotta három gyermeküket, a férfi erre lelőtte a nőt, és azóta is magát hibáztatja a gyerekek haláláért) több személyre és eseményre bontotta, hogy így tudja elfojtani a saját felelőssége miatt érzett borzalmas bűntudatot. A direktor itt sem bíz semmit a véletlenre (vagy netán az amerikai közönség „józan” eszére), a legapróbb részletig megmagyaráz mindent. Valójában megrágja nekünk a keserű igazságot tartalmazó pirulát, ami így inkább émelyítő lesz, de mindenképpen rossz szájízt hagy maga után.

Ha az expozíció zseniális volt a maga nemében, a Viharsziget utolsó pár percére is ez vonatkozik. A józanság és a tévképzetek között ingázó Daniels előbb belátja, hogy mit tett, szembesül a múltjával, ám egy nappal később ismét elölről kezdi az egész összeesküvés-elméletgyártást. Rá azonban ezúttal nem terápiás szerepjáték, hanem nagyon is valóságos lobotómia vár – DiCaprio nagy pillanata ez, ekkor viszont már rég elvesztettük érdeklődésünket a karakterrel kapcsolatban. Sok hűhó semmiért.

A Titokzatos folyó és a Hideg nyomon az ékes bizonyítékai annak, hogy Dennis Lehane regényeiből igen is lehet nagyszerű filmeket készíteni. Ez most Scorsesének nem sikerült, viszont a sors fura fintorának hála, anyagilag ez lesz a trió legsikeresebb tagja. Még ha a leggyengébb is.