Ha az ír-angol ellentét, vagy közelebbről az IRA kényes témájának szélesvásznú feldolgozásáról van szó, három olyan alkotót is lehetne említeni, akiknek a nevéhez a szülőföld iránti szeretet, politikai helyzete kapcsán érzett, szívből jövő aggodalom, vagy éppen az igazságtalanságok miatti felháborodás emblémája visszavonhatatlanul hozzátapadt. Nem csupán a személyes, közvetlen érintettség, de politikai tárgyú filmjeik szenvedélyessége, keresetlen stílusa is közös nevezőre hozza a három ír születésű földit, Neil Jordant (Síró játék), Jim Sheridant (Apám nevében) és Terry George-ot (Őt is anya szülte).
2008-ban új név jelent meg a klasszikus hagyományokat követő tématársaké között: Steve McQueené, aki korábban videóművészként tevékenykedett, majd több éves előkészületet követően leforgatta az Éhséget.

Filmje az Észak-Angliában, a 80-as évek elején történt eseményeket dolgozza fel. A helyszín a belfasti Maze fegyház H-Blokkja, ahol számos IRA tagot tartanak fogva: itt tölti büntetését Bobby Sands (Michael Fassbender – Becstelen brigantyk), a szervezet egyik kulcsfigurája, valamint ide érkezik meg a fiatal lázadó, Davey Gillen is. A rabok és az angol hatalom közti, egyébként is kiélezett helyzetet tovább súlyosbítja az a kormányzati döntés, amely megfosztja a fegyenceket politikai fogoly státuszuktól és cselekedeteik nyomán közönséges bűnözőknek, egyszerű köztörvényeseknek tekinti őket. A foglyok válaszként megtagadják a tisztálkodást, a rabruha viselését: pokrócba burkolóznak, valamint végső lépésként radikális éhségsztrájkba kezdenek, amelynek generátora a mindenre elszánt Bobby Sands.

A tizenkét évvel korábbi születésű Őt is anya szültében Terry George ugyanezt a témát dolgozta fel az egyik fogoly anyjának szemszögéből és McQueenhez képest jóval kevésbé visszafogott stílusban. Az Éhségre a legszikárabb minimalizmus jellemző, amely esetében tökéletes eleganciával kerül közös metszetbe. Egyetlen, húsz perces, akár a film középpontjának is tekinthető, pengeéles és rendkívül feszesre rántott párbeszédet leszámítva a formatudatos McQueen majdnem teljesen megfosztja filmjét a dialógusoktól, így szinte kizárólag a jelzésszerűen, kódokként működő gesztusok, valamint a lecsupaszított képek, különleges kompozíciók beszélnek. A rendező narratíva szintjén is bravúros megoldásokat használ: amellett, hogy az ellipszisek is a témakezelésre jótékonyan ható mértéktartást szolgálják, McQueen a történet központi figuráinak bemutatásán keresztül egy egyszerű, sorrendbeli csavarral a legintelligensebb módon kerüli ki az egyik oldal iránti teljes elkötelezettség csapdáját. Idősebb kollégáival ellentétben nem démonizálja feltétlenül a rendőri szervet, sőt, a hagyományos formától eltérően, egy fegyőr, Raymond Lohan figuráján keresztül veteti fel a nézővel a történet fonalát, akinek napi rutinjába legalább annyira beletartozik a bántalmazásokban való megcsömörlés és szenvedés, mint a folyamatos rettegés. A fegyőrről McQueen az újonnan érkezett Davey Gillenre, majd cellatársára, Gerry Campbellre helyezi át a hangsúlyt, így jut el végül, szinte keresetlennek tűnő módon az azonosulási pontként szolgáló valódi főhőshöz, Bobby Sands-hez. A rendező tökéletes egységet teremt forma és tartalom között, keze alatt a mértani pontossággal komponált, látszólag hideg, szigorú képek élettel telnek meg, az emberi ürülékből kent falfestmény művészi alkotássá nemesedik, a felületek textúrája pedig legalább olyan érzékelhetővé válik, mint a szívszorító letisztultsággal ábrázolt emberi fájdalom.