Képzeljük el, hogy a vietnami háború idején létezett egy titkos hadtest, ahol paranormális képességekkel rendelkező szuperkatonákat képeztek ki, hogy erőszak nélkül fordítsák meg a háború menetét. A láthatatlanná válás, a jövőbe látás vagy az ellenség a puszta tekintettel történő leterítése nemcsak hóbortos lovagi erények, hanem megvalósíthatóak a magasabb beosztásban levő, befolyásos személyek számára. Jon Ronson a Kecskebűvölők alapjául szolgáló sikerkönyvben korunk veterán Jedi lovagjait faggatja, hogy részletről-részletre tárjon fel egy hihetetlen, mégis igaz történetet. Az azonos című filmverzió nem csak egy őrült szatírába csomagolta a visszaemlékezésekből összeálló valóságot, hanem egyszersmind egy teljesebb fikcióba is.

Az Iraki háború ellentmondásosságát a különféleképpen megközelítő filmek sorát, a Kecskebűvölők egy újabb nézőponttal egészíti ki. Szemben A bombák földjén illúziótlan valóságosságával, vagy a deheroizáló Cenzúrázatlanul nyers és világos kritikájával, sokkal inkább a Bőrfejek vagy a M.A.S.H. szellemi örököse. Az elsősorban színészként ismert Grant Heslov, aki azelőtt több minőségben is részt vett a Jó estét, jó szerencsét! című nagysikerű George Clooney-produkcióban, háborús szatírában meséli el a kecskéket bámuló pszichokémek történetét, melyben az előző filmekhez képest a társadalomkritika talán megengedőbb, mégsem életlenebb. Az, hogy amerikai-brit koprodukcióról van szó, (nem csak Ronson, hanem a forgatókönyvíró, Peter Straughan is angol), részben megmagyarázni látszik a film sajátos humorát, melyet szerencsére nem csak a dialógusok és az abszurd történet hordoznak, hanem ha lehet, minden és mindenki, jó érzékkel adagolva a poénokat.

Már a film nyitányában sejtjük, hogy a falon átmenésre tett megrögzött kísérlet, mint olyan, nem csak hogy komolyan vehető, de az önmegvalósítás útját járóknak követendő is. Lyn Cassady (George Clooney), mielőtt egy helikopterrel az egekbe emelkedik, továbbadja a világ számára a „Legyetek, akik lehettek” filozofikus tanítást. Az eddig magánéleti válságban tengődő újságíró, Bob Wilton (Ewan McGregor) ezzel rátalál a számára kijelölt útra, és megírja az Új Föld Hadsereg nem mindennapi történetét. Bár Lynről sokáig nem lehet eldönteni, hogy egy valóban létező osztag katonája, vagy egy letűnt kor zárványszerűen fennmaradt fantomja (és ezért is kissé hibbant figura), tanításai és a „szikrázó szem” technikájáról tartott rövid bemutatója lenyűgözik a riportert. Bob úgy dönt, elkíséri küldetésén Lynt, hogy megtalálják a nem kevésbé háborodott Bill Djangot (Jeff Bridges), a titkos légió eltűnt értelmi szerzőjét. A különleges hadosztályról szóló visszaemlékezések párhuzamosan haladnak a jelen idejű cselekménnyel, hogy azután parádés zárójelenetben találkozzanak és leszereljék a sötét oldalt képviselő Larry Hoopert (Kevin Spacey).

A hülyeség hatványozott halmozódása és az önmagukat a legképtelenebb helyzetekben is komolyan vevő Clooney és Bridges jelenléte a Coen-testvérek munkáit juttatja eszünkbe. Ám ez a sztori nem olyan csavaros, inkább anekdotikus szerkesztésű, sok jó zenével megtámogatva.

A Kecskebűvölők egyik erőssége, a humor, ebből meríti az erejét. Rendkívül kifinomult, nem könnyen emészthető, és bár tartalmaz bohózati elemekkel kevert vizuális poénokat is, (ilyen a falnak menés, vagy amikor Lyn felhőoszlatás közben nekihajt a sivatag egyetlen sziklájának) legkevésbé sem a zsigeri nevetésre hajt. Afelől viszont nem sok kétség marad, hogy a színészgárda elemében volt: Clooney egyre jobb, Spacey egyre gonoszabb, Bridges egyre fiatalabb (most hippinek is jól bevált).

Bár a film Irakban játszódik, magát a konfliktust az amerikai katonák és a helyi civilek között csak egy epizód erejéig, ráadásul esetlen párbeszédben érinti. Ez persze nem jelenti azt, hogy univerzálisan nem szól a háborúellenességről és egy lehetséges megváltásról. Itt rejlik a bravúr. A gegek a karakterekre és gesztusaikra irányítják a figyelmet, könnyedén a komédia részesei leszünk, a pszichikai kínzó eszközök bevetése vagy a civil áldozatok tehetetlensége láttán azonban a nevetés egyszerre valami ürességbe ütközik. A hidegháborús fegyverkezési verseny árnyékában a New Age mozgalom követői által áhított háborúellenesség, az amerikai idill zsákutcájába jutott hippik próbálkozása kapálózásnak tűnik. A láthatatlanná válás lehetetlen, a képtelen történet nagyon is lehetséges, a röhögés egy-kettőre befagy a levegőben, ha arra gondolunk, hogy mindez sosem válik le teljesen a megtörténhet kategóriájáról. Egy ilyen sztorit egyszerűen nem lehet csak úgy kitalálni.

A film több ponton eltávolodik a riportkönyvtől, a képtelen légió históriájából több az igaz, mint hinnénk, így a fikció-valóság jellegzetes aránya itt is izgalmas marad. A megtörtént események csak ideig-óráig tűnnek őrültnek egy valós és ezért nem kevésbé eszement háborúval szemben. Aki titokban egyetért Lyn Cassedyvel abban, hogy a jedi lovagok a „valaha volt legnagyobb látnokok nyomdokaiban járnak, mint: Jézus Krisztus, Lao-Ce, Walt Disney…”, és hogy ma még nagyobb szükség van rájuk, mint valaha, nos, annak ez feltétlenül egy remek mozi.