Nagyjából a tavalyi Sundance Filmfesztivál óta lehetett tudni, hogy Lone Scherfig Egy lányról című romantikus kamaszfilmje keresztül-kasul megjárja az aktuális díjszezont, körbehordozták a Berlinalén is, az Oscar-gálán aztán az alkotógárda hiába örülhetett bizakodón két jelölésének: a veretes európai függetlenfilmnek nem osztottak lapot Hollywood ítélőbírái. Amerika talán azért maradt kissé közömbös, mert a dán Scherfig fikarcnyit sem módosította elbeszélői stílusát, házi tematikáját: most is ugyanazokat a taktusokat ütögeti, amiket a Dogma-mozgalom viharában fogant Olasz nyelv kezdőknek és az elevenebb, kevésbé egységes stílusú Wilbur öngyilkos akar lenni esetében kidolgozott.

Bebizonyította már, hogy nagyfokú életismerettel, s hol vitriolos, hol szatírába hajló akasztófahumorral képes elnavigálni a nézőt az egymás szeretetét hajkurászó, érzékeny kisemberek küszöbén túlra. Az Egy lányról annyiban különbözik korábbi munkáitól, hogy ezúttal egy nyárspolgári köntösbe öltöztetett morális tanmesével állt elő – egy akkurátus korrajzba bújtatott „coming-of-age”-típusú fejlődésregénnyel, amelyben egy naiv diáklány érzelmi és mentális pokoljárását kell végigkövetnie a harcedzett nézőnek. Ám ha a simulékony rendezőnőtől friss lélekrajzokat, határozott szituációteremtést, széles érzelemskálán balanszírozó műfajkevercset várnánk, tévednénk, méghozzá nagyot. Az is lehet, hogy az Oscar-ítészek nem teljesen alaptalanul ejtették ki kegyeikből a patinás brit embermesét.

Pedig Scherfig most is prózaian egyszerű nyersanyaggal dolgozik: adott a hatvanas évek eminens, jól szituált családból származó diáklánya, Jenny (Carey Mulligan), akinek meglehetősen unalmasan hömpölygő életébe egy esőverte délutánon beviharzik álmai lovagja, méghozzá egy megnyerő modorú, harmincas fiatalember, David (Peter Sarsgaard) alakjában. A naiv kislány és a lehengerlő világfi hamar egy hullámhosszra kerülnek, és David bevezeti Jennyt a nagyvilági kultúrszféra gyémántberakásos, izgalmas világába. Színházakon, zsongító élőzenével színesített pezsgős vacsorákon, árveréseken, vidéki kirándulásokon keresztül vezet szerelmük története, míg végül Jenny laza vállrándítással sutba vágja középiskolás pályafutását, hogy végleg David karjaiba omolhasson. Amikor pedig ráébred, hogy mindent egy lapra tett fel, talán már túl késő.

A közismert regényíró, Nick Hornby forgatókönyve tradicionális, régimódi történetet elevenít meg, amely egyúttal lehetőséget biztosíthatna Scherfig számára, hogy székhez bilincselje a nézőket a szokásos, gondosan kimunkált jellemábrázolással, és vérbeli perfekcionista módjára hányja késhegyre a pubertáskorú főhős családi és szerelmi fronton gyülekező krízishegyeit. Scherfig persze nem lélekbúvár, nála a perfekcionizmus nem orrvérzésig ismételgetett drámai tételmondatokat, karótnyelt pszichologizálást jelent, hanem gördülékeny, üde, humoros állapotrajzokat, amelyeknek kipárolgó gőze fellazítja az eredetileg talán komor világlátást. Hiszen mind az Olasz nyelv kezdőknek, mind a Wilbur öngyilkos akar lenni sokrétű, az átlagemberek szőnyeg alá söpört kívánalmait változatosan megvilágító mozi volt. Az Egy lányról esetében joggal feltételezhetnénk valami hasonlót.

Az expozíció gondoskodik is a fesztelen, már-már joviális elbeszélői modorról: a Jenny ortodox életkörülményeit sűrű családi élcelődésekkel, fiatalos lázadásvággyal és kótyagos kertvárosi idillel lefestő nyitány a maga finoman exponált szűkszavúságával, előzékeny szélcsendjével adrenalinemelő szerelmi vihart ígér a következő etapra. Sajnálatos módon itt esik abba a hibába a feltüzelt néző, hogy feldereng előtte egy grandiózus érzelmi-történelmi tablófilm vágyképe, amelyben díszes európai utcafrontok képeslap-ornamentikája vegyül torokszorító romantikával és hanyag „feelgood”-hangulattal. Nos, a „feelgood”-hangulat nem hiányzik: ha csak elszórtan, töredezetten is, de benyomakodik a feszengő képsorok közé, felcsendül néhány korhű sláger is (a „You Got Me Wrapped Around Your Little Finger” és a „Smoke Without Fire” aranyat érő betétdalok), de a film alapvetően nem tűzte zászlajára azt a célt, hogy gondosan felvázolja a hatvanas évek ezerárnyalatú Nyugat-Európájának hangosan dübörgő, életigenlő, forrongó kulturális arculatát.

Scherfigék cselekményvezetése furcsamód homlokegyenest ellenkező ösvényen halad. Hiába a szívmelengető párizsi utcazaj, a pezsdítő nagyvárosi panorámák, a hangulatos zeneszámok: a koncepció az aszketikus érzelmi elfojtottság és a tanmeseszerű, túlhangsúlyozott célorientáltság talajszintjén reked. Mintha az egyébként igencsak felvilágosult, szofisztikált stílussal megáldott alkotógárda mással sem törődne, minthogy az épületes bölcsességeket eladhassa egy kívülről cizellált, gondosan megszervezett, de belülről kissé kilúgozott, omlatag tinédzserdráma díszletei mögé zárkózva.

Scherfig valójában egy furcsa hendikeppel indul a hasonló tematikát feldolgozó amerikai produkciókkal szemben, ugyanis a rendezőnő a dán mozi művészfilmes zárványából verekedte ki magát a nemzetközi porondra, és a sajátos szemlélet iránti elkötelezettségét aligha lehetne elvitatni. Eddigi filmjeiben nem kellett a célelvű meseszerkezet bölcseleti dramaturgiájának megfelelnie, hiszen statikus, visszafojtott emberi sorsokat ábrázolt. Történeteiben az atmoszférikus alaphangoltság, a zenei szerkesztettség, a töredezett, mégis egységes hangulatba összevarrt sztori nyitotta meg a zárkózott emberi szubjektum zsilipjeit. Nem egy külső társadalmi kontextusba ágyazott folyamatot vándorolt körbe, mint az Egy lányról esetében, hanem a mikroközösségek, a családi vagy szerelmi garnitúra ezoterikus személyességét tette meg gyújtópontnak.

A brit mozi józanabb, egyszersmind kommerszebb szellemisége azonban mintha őt is bedarálta volna. Az Egy lányról veretes, szárnyaszegett jellegtelensége – a stáb egyértelmű profizmusa ellenére – nem igazán vetekedhet az olyan tengerentúli „coming-of-age” mozikkal, mint Jason Reitman szatirikusabb, emészthetőbb Junója. Nem arról van szó, hogy Scherfig tartózkodik, vagy esetleg undorodik attól, hogy leereszkedjen a bizalomhiányos, elesett átlagember avarszintjére, hiszen eddig is ezt tette, de nem tudja komplex és egyben eredeti, szellemes módon kezelni a társadalmi körforgásba akaratlanul belecsöppenő tinilány értékdilemmáját. Való igaz, Hornby forgatókönyve a maga egyoldalúságával erősen megköti a kezét, nem hagyja kibontakozni a rendezőnő szemfüles éleslátását és kiérlelt humorát.

Így aztán jobbára beleragadunk a konvencionális, hajlíthatatlanul szimpla történet üres frázisaiba. Nem mintha ez önmagában borzasztó élmény lenne, hiszen Scherfig vonalvezetése határozott, elegáns, üde, mint mindig, csak ezúttal nem hordoz annyi spirituszt, ami el tudna cipelni a hátán egy még izgalmasabb jellemregényt. Azt viszont le kell szögeznünk, hogy ez a meg-megcsikorduló, és originalitást többnyire nélkülöző szüzsé esztétikailag még így is könnyedén felveszi a versenyt a párhuzamos amerikai darabokkal, a Precious-szel, a Hajrá, Bliss!-szel, és különösen a rózsaszín vadgiccsbe fojtott, széteső The Blind Side-dal. Az Egy lányról ugyanis rendelkezik azzal az erénnyel, amivel a hasonszőrű amerikai tinifilmek zöme nem nagyon: nem ostromolja a nézőt a lágyan derengő naplementébe bámuló szerelmesekkel, olcsó műkönnyekkel, bután megrendezett családi perpatvarral, egyszóval: ótvaros kirakatdrámával. Az Egy lány szerény, visszafogott, és éppen ezért mértéktartó, decens stílusú is egyben.

Végül annyi előjogunk azért marad, hogy drukkolhatunk a nálánál kétszer idősebb szerelemlovag hazug carpediem-jeitől megrészegített csitri töredelmes pálfordulásáért. A második játékrészben csupán néhány színészbiztos családi jelenet és az emlékezetes középiskolai cselekményszál menti a menthetőt. Az Emma Thompson és Olivia Williams által megformált tanárnők vasszigora emlékeztet a Holt költők társasága hangulatára, kár, hogy a két asszony velős, ügyesen megírt jeleneteit Hornby nem bontogatta tovább. Ha már a színészeknél tartunk: Carey Mulligan teljesen megérdemelten ölelhette magához a nemzetközi díjakat, és százszorta inkább rászolgált volna az Oscar-díjra is, mint Sandra Bullock. Magabiztosan eleveníti meg a dilemmázó diáklányt, ügyes és aprólékos jellemábrázolásával képes elcipelni a vállán az egész produkciót. Csak az a gond, hogy a követelőző, zsugori családapa szerepében lubickoló Alfred Molina még nála is jobb – már-már ripacskodásba hajló alakítása nagyszerűen szörfözik a kissé bornírt karikatúrajellem önző dühkitörései és bohókás papucsférj-mentalitása között. Peter Sarsgaard elegánsan, tökéletes hitelességgel alakítja a lebilincselő stílusú kóklert, kár, hogy az utolsó szekvenciákból teljesen kiírták a karakterét.

Nehéz végső ítéletet mondani a filmről, hiszen Scherfig és csapata ezúttal is plasztikus atmoszférát teremtett, de a társadalmi mondanivalóval fűszerezett felnőtté érés provokatív tematikája megkötötte a kezüket, így az Egy lányról csupán egy finoman megkomponált, de hamar elomló frázis a filmes példabeszédek nagykönyvében.