Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába. A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.

Johnsen filmje kezdetben epizodikus szerkezetűnek tűnik, ám az első jeleneteket követően az epizódok egy nagy egész egymással szervesen összefüggő részeivé rendeződnek. Vagyis, az egyes emberi életek a film szerint akkor is egymáshoz tartoznak, ha éppen nem is tudunk róla. A Nagykutya anti-elidegenedés film: az ember, még ha akar, akkor sem tud végleg elszigetelődni. Ennek egyik kiemelkedő metaforája a társasház, ahol a legkevésbé sem tilos az átjárás, amelynek falai olyannyira jelzésértékűek csupán, hogy az ember alkalmasint a szomszéd suttogásának robajától nem tud elaludni éjjel, vagy ahol az ablakpárkányon keresztül a szomszéd lakásába átmászva csak annyit mond: „Hi!”.

A filmnek sikerül továbbá nem didaktikus, sőt olykor humoros módon bizonyos osztály- és etnikai különbségeket mint társadalmi erőviszonyok kiemelkedő tényezőit is tematizálnia. A négy főszereplő a norvég fővárosban mint a fejlett és gazdag Skandinávia egy nagyvárosában él. Per egy szőke, első osztályú norvég vidéki srác, fiatal, egészséges és szép, olyan, amilyet csak a moziban látsz. Ugyanakkor Per egyben az afgán háború bukott hőse is, akit megbénít a bűntudat, és akinek még az oslo-i kisvendéglőben talált szórólapon is saját maga bűnbakká tett képével kell szembesülnie. Viszonylag jómódú, középosztálybeli család gyermeke, aki a leszerelése után, egyetemi tanulmányainak megkezdése végett felköltözik a fővárosba, abba a társasházba, ahol Yanne a szép, kínai származású munkásosztálybeli lány is lakik, Yanne pincérként dolgozik egy vendéglőben, ahová Per és családja a fiú hazaérkezésekor beül ünnepelni, és ahol a fiú azonnal megtetszik a lánynak. Yanne lakótársa Maria, a szintén szép, lengyel vendégmunkás, aki gyermekét az anyaországában hátrahagyva, annak szebb jövőjéért Nyugaton dolgozik. Egyrészt mosogató-takarítóként a már említett vendéglőben, másrészt bejáróként a jóképű Axelt örökbefogadó, gazdag szülők rezidenciáján. Axel egy arrogáns, önhitt, szexista, szadisztikus reklámszakember, kiderül azonban, hogy „lelke mélyén” egy sérülékeny, megbántott kisfiú. Maria egyrészt felfedezi, hogy Axel Yanne féltestvére (a testvérpár két tagja Kínából való örökbefogadásukkor más-más szülőhöz került, akik rövid idő után úgy döntöttek, hogy nem tartják a kapcsolatot egymással, sőt a fiatalabb gyermek, Axel szülei igyekeztek kitörölni a fiú emlékezetéből testvérének létezését is). Maria másrészt viszonyt is kezd Axellel, aki a viharos szenvedélyű kapcsolat kezdetekor mint a ház ura (pontosabban mint annak elkényeztetett fia) folyamatosan arra törekszik, hogy megalázza szeretőjét mint alsóbbrendű háztartási alkalmazottat, aki ráadásul még kelet-európai is, aminek kapcsán Axel szintén igyekszik visszaélni egyébként sokszorosan privilegizált pozíciójával. A szerelmi, baráti és családi konfliktusok, a halmozott frusztrációk, a lélek mély, traumatikus sebei azonban végül enyhülést nyernek: a bizonytalan emberi kapcsolatok stabilizálódnak, a fájdalom és a magány a szeretet által legyőzetik. Ez azonban senkit ne riasszon vissza a Nagykutyától: a formailag kidolgozott, tartalmában bájos mű egyes érzelmi csúcspontjain valóban megrázó erővel hat, akár melodramatikus könnycseppeket is fakasztva az együtt érző nézői szemből.

Ugyanakkor, ha a szerelmi-romantikus tematikát és a szépséget kereső és találó, elidegeníthetetlenül reményteljes életérzés közvetítését tekintjük összehasonlító alapnak, a Nagykutya nyomába sem ér az utóbbi évtized legszebb romantikus filmjeinek; Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos élete vagy Michel Gondry Az álom tudománya című, költői-szürreális dramaturgiában, verbalitásban és vizualitásban tobzódó remekműveinek.