Felettébb kínos, ha az ember már fél órája birkózik az adott filmmel, de még mindig nem képes eldönteni, hogy mit is kéne kihámoznia a képsorokat belengő cikornyás többszólamúságból. A horrorfronton (meg úgy általában is) másodfilmes Fabrice Du Welz Vinyanjával is ez a helyzet: egy szégyentelen műfaji eklektikába fojtott, önmagát intelligensnek álcázó darabbal állunk szemben, amely fenemód érzéketlenül és kirívóan kuncsorog aszája szegletében zavartan mosolygó néző kegyeiért. Persze európai horrorfilmről van szó (ráadásul esetünkben többszörös koprodukcióról), így talán az alaptörténet ismeretében joggal várunk  intellektuális stílussal bemázolt, provokatív vizualitású, erőteljes feszültség-ökonómiával gazdálkodó zsánermixtúrát. Rövidesen azonban világossá válik, hogy a lelkes rendező  a különböző műfajok hatáselemeit nem képes szerves egésszé összegyúrni.

Azt nem állíthatjuk, hogy Du Welz forgatókönyvíróként híján lenne kurázsinak. A Vinyan történetében megkísérli összemosni az enigmatikus hitchcock-i thrillert a pszichológiai traumafilmek és az egzotikus közegű, civilizáció-kritikus horrorok motívumkészletével.  A sztori szerint egy fiatal házaspár épp kisfiuk elvesztését próbálja feldolgozni, akit a thaiföldi szökőár nem sokkal korábban magával ragadott. Amikor az egyik helyi segélyszervezet levetít egy kisfilmet az eldugott burmai falvakban élőkről, az anya, Jeanne (Emmannuelle Béart) a felvételeken látni véli halottnak hitt gyermeküket. Bár férje, Paul (Rufus Sewell) hevesen tiltakozik, végül mégis útnak erednek a vizenyős, lelketlen esőerdők borongós világába, hogy felkutassák a fiukat. Útközben rá kell jönniük, hogy készséges kalauzaik (egy pitiáner embercsempész-banda tagjai) következetesen átverik őket, ennek hatására Paul besokall, és megpróbálja meggyőzni ijesztően eltökélt nejét arról, hogy ideje hazatérniük. A házastársak között elharapódzik a gyanakvás és a harag, Jeanne anyai fájdalma pedig lassan fenyegető őrületbe fordul.

Az instabil (anyai) psziché megfestésére örökzöld módszer, ha élesen párhuzamba állítjuk a mostoha realitásokat a kimerültségtől szétmart tudattal. Ez a történetszervezési metódus a kortárs amerikai thrillerben (Felejtés, Légcsavar, Elcserélt életek) is bevett gyakorlatnak számít. Esetünkben az a mérleg nyelve, hogy vajon hitelesen ábrázolódik-e az önmarcangolás és a kétségbeesés bugyraiban fuldokló anyafigura. A válasz sajnos kiábrándító. Du Welz fanyar papírmasé figuraként szervírozza központi szereplőjét. Meg sem kísérli összedrótozni a borongós alaptónusú horror-nyersanyagot a hallucinogén pszichothrillerek agyafúrt szólamaival, elsősorban a jellemábrázolás kárára. Mindvégig csupán annyit tudunk a házaspárról, hogy a rettenetes kataklizma elszakította tőlük egyetlen gyermeküket, Paul már lezárta magában a múltat, Jeanne viszont megmagyarázhatatlan ösztönöktől hajtva, gőzhengerként nyomul előre a fojtott levegőjű burmai esőerdőkben, hogy a gátlástalan csempészek – módszeresen elhúzva a pár orra előtt a mézesmadzagot – az összes kirándulópénzt legombolják róluk. Jeanne neurotikus ridegségének és Paul aggodalmaskodó józanságának határzónájában nüansznyi árnyalatok sincsenek. A figurák a fatalista cselekményszövés dróton ráncigált bábjaivá silányulnak, s hamar világossá válik, hogy nem a kisfiúért folyó mentőakció a dramaturgia tétje, és nem is a házasélet erkölcsi és pszichikai feketelevesét fogják felszolgálni nekünk.

Du Welz egyértelműen a civilizációból kirostálódó, és ezért fokozatosan tébolyba süppedő hősi identitás drámája mellett teszi le a garast. Az anya letargikus gyásza csupán a párbeszédek és néhány súlytalan tekintet révén nyomakodik be a koncepcióba, a rendező láthatóan visszahőkölt ennek akkurátus megjelenítésétől, jobb híján pedig ráhasalt a misztikus dzsungel-esztétikából kifacsarható hatáskeltésre. A Vinyanból teljesen hiányoznak az adrenalinszintet feltornászni hivatott sokkhatások, és Du Welz egészen a befejezésig a vériszamós mészárszékkel is takarékoskodik. Az egész filmet az a művészieskedő, fárasztóan hömpölygő vonalvezetésjellemzi, amely következetesen tartózkodik a (feleslegesen) megidézett műfaji tradíciók adekvát felhasználásától.  A rendező azon erőlködik, hogy az esőerdőben  valamiféle amorf pszichikai terror permanens jelenlétét érezzük, de olyan elvontan  fogalmaz, hogy nem férünk hozzá a keserűen lamentáló apafigurával szembeállítható szellemi régióhoz. Du Welz Jeanne meghasadt elméjén keresztül csak sugallja ennek az őserőnek a jelenlétét, de filmjét totálisan feloldozza a természetfeletti, illetőleg pszichológiai hangoltság alól. Habár az amerikai mainstream hagyományokat (Apokalipszis most) és az öncélú gore itáliai „neobarokkját” (Cannibal Holocaust) egyaránt próbálta újrahasznosítani, majd művészi látásmóddal próbálta bebalzsamozni az irracionális metafizikai hatalmak és az esendő kisember groteszk kötélhúzását, a Vinyan jobbára semmitmondó képsoraiban mégis inkább az utóbbi film beteges, modern médiakritikával kibélelt nyersessége, és nem az előbbi torokzsibbasztó lélekrajzai kísértenek. A kétdimenziós figurák lelki dilemmái cselekménytelen narratívába zsúfolódnak, miközben a szereplők arcának sokat sejtető szuperközelijei, a morajló tenger vagy a szélborzolta, nehéz levegőjű esőerdők egy-két borongós atmoszférájú képsorai volnának hivatottak az elhidegült párocska mentális és érzelmi végvonaglásának ábrázolására.

Úgy tűnik, az a világtapasztalat, amelyet az említett filmek közvetítettek, nem kalibrálható újra zavartalanul a kortárs horrorban. Ha manapság terítékre is kerül az anya-gyermek konfliktus, akkor a mentális és pszichés anomáliák tárgyiasultan, explicit módon ömlenek a történet véráramába (Az árva). Ez nem azt jelenti, hogy a kortárs alkotói közegben a metafizikai horror irracionális hulláma ne lehetne működőképes, de Du Welz filmje csupán a tematika ironikus újragondolásaként állhatná meg a helyét. Ez a mesterkélt, a művészi légiességre olyan kínosan pályázó film a záróakkordok folyamán mégis kacérkodik az erőszakpornó már-már hiányolt, obligát képi eufóriájával. Rufus Sewellt ugyanis a zárlatban krétafehérre maszkírozott bennszülöttgyerekek belezik ki egy dermesztő felülnézeti kistotálban. Du Welz nyilvánvalóan ismeri a Ne nézz vissza! (1973) híres fináléját, amelyben Donald Sutherland azt hiszi, halott lánya szelleme üldözi Velence utcáin, de amikor megfordul, egy törpe hermafrodita áll mögötte, és elmetszi a torkát. Nem nehéz észrevenni, hogy a plagizálást mesterfokon űző direktor ebből az idegborzoló thrillerből is jócskán meríthetett, amelyben szintén egy kiüresedett házasság (Sutherland és Julie Christie alakítja a párt) lejtmenete ötvöződik a gyermek elvesztésének már-már patologikus világfájdalmával. Nem csoda, hogy a zárókép is visszacsatol Nicolas Roeg nyugtalanító (és szintén ízig-vérig európai) klasszikusához. Ám míg ott ólomsúllyal esett latba a kilátástalan atmoszféra és a szülők fokozatos emberi leépülése, a Vinyan esetében csupán sebtében összetákolt vásári mutatványról beszélhetünk, amely valóban kifizetődőbb lett volna, ha inkább a veretes műfaji regiszterek ironikus újragondolásaként elevenedik meg – lásd a szintén idén mozikba került Pokoli édenkert példáját, melyben a konzekvensen működtetett metanarratív dimenzió teremtett ironikus közeget. A Vinyan esetében a rendező meg sem próbált hasonlóval kísérletezni, s végül hagyja, hogy a hatásvadász produkció beleroskadjon a mohón felhalmozott konvencióhalmaz által támasztott magas kívánalmakba.