J. G. Ballard azon írók közé tartozik, akik képtelenek – vagy legalábbis nem akarják – félretenni az őket foglalkoztató problémákat, így szinte tetszőlegesen kiválasztott munkájuk is letörölhetetlenül magán hordozza alkotójuk kézjegyét. Függetlenül attól, hogy globális természeti katasztrófákról ír-e (mint korai regénytrilógiájában) vagy (látszólag) lokális közösségi krízishelyzetekről (mint kései tetralógiájában), Ballardot alapvetően a környezet elmére, illetve viselkedésre gyakorolt hatása érdekli. A huszadik század technológiai vívmányai iránt komoly érdeklődést tanúsító sheppertoni remete könyvnyi terjedelemben ugyan nem foglalkozott a mozgókép tudatmódosító hatásával, néhány novellájában azonban jellegzetesen elrajzolt látleletet adott a médiumban rejlő lehetőségekről és veszélyekről.

Gyakran olvashatjuk animációval kapcsolatos elméleti írások felütéseként, hogy az animációra történő tudományos igényű reflexió a filmelmélet gyerekcipőben járó területe. A helyzet változni látszik, az animált mozgóképek egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a kritikai és szakirodalomban.  Esszémben az vizsgálom, hogy mi történik, ha az animációs leképezés a 18+ vörös körrel határolt területére téved? Az erotikus tartalmú animált alkotások az absztrakció és stilizáció, avagy a „mimészisz” mértékének tekintetében egy olyan skálán helyezhetőek el, melynek egyik végpontján a tisztán absztrakt, nonfiguratív, másik végén pedig a naturalizmust és fotórealitást közelítő törekvések vannak.  A példák szinte végtelenek, olyan szerzői rövidfilmek és egészestés animációs filmek bemutatására, és e tengelyre való felhelyezésére vállalkozik jelen írás, melyek részleteiben vagy egészében az erotikát, a szexualitást választják témaként, avagy annak ábrázolására tesznek kísérletet.

Gyakran olvashatjuk animációval kapcsolatos elméleti írások felütéseként, hogy az animációra történő tudományos igényű reflexió a filmelmélet gyerekcipőben járó területe. A helyzet változni látszik, az animált mozgóképek egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a kritikai és szakirodalomban.  Esszémben az vizsgálom, hogy mi történik, ha az animációs leképezés a 18+ vörös körrel határolt területére téved? Az utóbbi években egyre kevésbé, de még mindig tartja a magát az a helytelen általánosítás, hogy az animációs filmek elsődlegesen gyermekközönségnek szánt produkciók. Ennek, többek között ellentmond a Japánban iparággá szélesedett hentai, és egy animációs film fesztivál, a FIAE, mely erotikus animációs filmeket hivatott bemutatni.

Habár a markáns kézjegyeket felmutató szerzők jelenléte már születésétől fogva végigkísérte a narratív szexfilm, majd a hardcore pornó történetét – lásd a példák sorát Russ Meyertől Radley Metzgeren át Joe D’Amatóig –, a szerzői pornófilm csupán a nyolcvanas évek fordulóján szerveződött markáns irányzattá. Az ideológiailag a mai napig meglehetősen zavaros altporn (alternative pornography) a pornóipar válasza az explicit szexualitást középpontba helyező modernista szerzők hullámára: míg Bertolucci, Pasolini vonatkozó munkái vagy az utóbbi években a francia extrémek ténykedése tekinthető a művészfilm barátkozó gesztusának a pornó irányába, addig az altporn ugyanez a másik irányból – a pornó elmozdulása az önkifejezést középpontba helyező művészfilmes hagyományok felé.

Testüktől megfosztott hangokat tesz meg a valóság fő hordozójává négy, az elmúlt években készült rövid magyar „áldokumentumfilm”, A busz, az Egerszalók, a Bádogváros és a Mátyás, Mátyás. Áldokumentumfilmek, hiszen egyiküket sem a film témájaként választott szereplők, helyzetek, helyszínek hű bemutatása érdekli, ezek csupán alapanyagként szolgálnak, hogy belőlük valami sokkal általánosabb, káeurópai létminőséget gyúrjanak. Groteszk fénytörésbe helyezni magunkat, ez mind a négy filmnek a közös vállalása, és ezt a tükröt mindegyik alkotás formai úton görbíti el.

Bár a Robin Hood-mondakör történeti eredete a homályba vész, a csuklyás igazságosztó alakja már a 14. századra az angol folklór meghatározó elemévé vált, innen pedig kikövezett út vezetett a modern popkultúra panteonjába. A tetteit megéneklő balladák nyomán először nagysikerű regények hőseként tűnt föl az 1800-as években, majd a hetedik művészet megjelenésével a gyöngyvásznat is pillanatok alatt meghódította magának. Töretlen népszerűségét már a róla készült tévé- és mozifilmek puszta mennyisége is jelzi, de még inkább nyomatékosítja az a tény, hogy időről-időre olyan sztárok húztak fuszeklit a szerep kedvéért, mint Douglas Fairbanks, Errol Flynn, Sean Connery, Kevin Costner vagy épp Russell Crowe.

Örömteli hír, hogy immár az Apertúra folyóirat is beszállt az utóbbi években némiképp megélénkült mozgóképpel és vizuális kultúrával foglalkozó hazai szakkönyvkiadásba. A tervezett sorozatot – melynek további darabjai előreláthatólag A hiány alakzatai Marc Vernet-től, illetve egy irodalmi és vizuális narrációval foglalkozó szöveggyűjtemény –  indító Hitchcock-tanulmánykötet kijelöli az Apertúra könyvek helyét a hazai mozgóképes diskurzusban: a mintegy 250 oldalas, ízléses kiállítású kötetben szereplő fordítások – illetve a szerkesztő Füzi Izabella kissé dekoncentrált  bevezetője – potenciális felsőoktatási segédanyagok, melyek nem csupán a szerző életművében, de a különféle filmelméletekben való elmélyedést is elősegíthetik.

Carroll Alice csodaországban című művét megelőzve, 1862-ben jelent meg Christina Rossetti angol költőnő Goblin Market című balladisztikus hosszúverse: ez a tény visszamenőleg kompromittálta Carroll világának újszerűségét és egyediségét, mivel Rossetti figurái és mesevilágának törvényszerűségei nagyon hasonlóak a nálánál sokkalta híresebbé lett utódjáéhoz.

H.Gy.: Terézt kérdezem, hogy hogyan látja, elméleti szempontból nem kifogásolhatóak-e az effajta listaállítások? A Metropolis például hogyan vélekedik ezekről?
Vincze Teréz: Azt kell mondjam, hogy ez abszolút metropolisos téma: nagyon érdekel minket is, hogy ezek a gesztusok mit művelnek a filmtörténettel, a filmelmélettel, a filmről való gondolkodást, a befogadást hogyan formálják. Itt volt például az előző Metropolis-összeállítás, amely a magyar filmkánonról szólt, és amelyben egy egész tanulmányt szenteltünk a különböző listáknak.

A Mozinet felajánlásából öt darab, két személyre szóló jegyet sorsolunk ki a Budapest című film premier előtti vetítésére, mely 2010. május 12-én, szerdán, 18:30-tól kerül megrendezésre a Csepel Cinemában.

Kérdés: Mely világhírű filmrendező új filmjének főhőse szellemíró, azaz ghost writer?

1. Martin Scorsese

2. Roman Polanski

3. Ridley Scott

A válaszokat május 11-ig várjuk a prizma.folyoirat@gmail.com emailcímre.
Walter Carvalho filmjéről lásd lentebb.