Bár a Robin Hood-mondakör történeti eredete a homályba vész, a csuklyás igazságosztó alakja már a 14. századra az angol folklór meghatározó elemévé vált, innen pedig kikövezett út vezetett a modern popkultúra panteonjába. A tetteit megéneklő balladák nyomán először nagysikerű regények hőseként tűnt föl az 1800-as években, majd a hetedik művészet megjelenésével a gyöngyvásznat is pillanatok alatt meghódította magának. Töretlen népszerűségét már a róla készült tévé- és mozifilmek puszta mennyisége is jelzi, de még inkább nyomatékosítja az a tény, hogy időről-időre olyan sztárok húztak fuszeklit a szerep kedvéért, mint Douglas Fairbanks, Errol Flynn, Sean Connery, Kevin Costner vagy épp Russell Crowe.

Mivel a figura piaci értéke egyenes arányban növekszik a mindenkori társadalmi elégedetlenséggel, kisebb csodának számított volna, ha az utóbbi években kibontakozott gazdasági világválság farvizén Hollywood nem rukkol elő a legenda újabb átiratával. A papírformát ezúttal a veterán Ridley Scott teljesítette be, aki már jókora tapasztalattal rendelkezik az epikus történelmi kalandfilmek terén (1492 – a Paradicsom meghódítása, Gladiátor, Mennyei Királyság). Az új Robin Hood egyfelől szépen illeszkedik az eredetfilmek mai trendjébe – hiszen a szociálisan érzékeny középkori szuperhős születését mutatja be – másfelől viszont újabb szomorú bizonyságát adja annak, hogy Scott milyen görcsösen és fantáziátlanul próbálja megismételni a Gladiátor tíz évvel ezelőtti sikerét.

A történet fonalát a kontinensen veszi fel a film, ahol a homályos múltú mesteríjász a Szentföldről hazatérő Oroszlánszívű Richárd szedett-vedett hadseregében szolgált. A lendületes expozíció még csupa jót ígér: a felütésként szolgáló várostrom karcos képei és a normandiai erdőben zajló leszámolás megadják egy nagyszabású kalandfilm alaphangját, de ahogy közeledünk a tulajdonképpeni helyszínként szolgáló Nottingham felé, úgy laposodik el rohamosan a cselekmény. A szökevényként való hazatérés feszültségforrását hamar felváltja egy vérszegény szerelmi szál, mely a sztori minden egyéb vetületét elfojtva telepszik rá a játékidő hátralevő száz percére. A furfangos rajtaütésekre és látványos kalandokra számító néző így egy kosztümös romkomba csöppen, melyhez puszta háttérként szolgálnak a felvillantott várbéli intrikák és nemzetközi politikai bonyodalmak. Ettől kezdve a film központi kérdése, hogy vajon képes lesz-e Robin elnyerni Marion szerelmét és kiérdemelni az általa bitorolt családi pozíciót – még első és egyetlen tolvajakciója mögött is ez a motiváció húzódik meg. A Russell Crowe-Cate Blanchett duónak ugyan akad a vásznon egy-két meghitt pillanata, de hosszabb távon képtelenek élettel megtölteni a lagymatag konfliktusok és sablonos fordulatok mentén haladó cselekményszálat. Mintha ebbe maguk is beletörődnének az idő múltával, rutinból hozzák szerepüket, a kínosan patetikus fináléra pedig már a teljes fásultság lesz úrrá rajtuk.

Az imént ecsetelt hangnemváltás alaposan átrajzolja Robin Hood holdudvarának megszokott arculatát is: nem pusztán az eleve komikus potenciállal bíró mellékszereplőket teszi teljesen súlytalanná (Little John, Tuck barát), de még Nottingham Sheriffjét is jelentéktelen bohóccá zsugorítja. Főhősünk persze nem marad antagonista nélkül, hiszen kap egy új ellenlábast a megállás nélkül ármánykodó Sir Godfrey személyében, akinek sótlan figuráját még a karakteres Mark Strong sem képes fenyegetővé tenni. Godfrey így annak ellenére is a menthetetlenül középszerű főgonoszok bugyrában reked, hogy lépten-nyomon kétségbeesetten próbálja igazolni aljasságát: ha épp nem a cselszövő franciákkal osztrigázik, akkor vak öregembereket hív ki párbajra.

A film tehát az eredettörténet feltárása jegyében megfosztja Robin Hoodot jól ismert attribútumaitól, viszont nem nyújt ezek helyett semmi újdonságot kárpótlásként. Az ünnepélyes dobpergéssel kísért leleplező gesztus így teljes érdektelenségbe fullad. Hiába épült a kampány a „Megmutatjuk az embert a legenda mögött!” tételmondatra, a friss Robin Hood pusztán elkoptatott sablonokkal tömi ki a klasszikus sztori felszámolása után maradó űrt. Ridley Scott anélkül varázstalanítja a figurát, hogy cserébe megmutatná nekünk annak „valódi” arcát. Ezen a ponton világlik ki, hogy Scottot valójában nem is a Hollywoodon végigsöprő reboot-láz motiválhatta a cselekmény kialakítása során, hanem 2000-ben készült sikerfilmjének lekopírozása. Már a 2005-ös Mennyei királyság is érezhetően a Gladiátor partitúrájából csendült fel, csak mintha akkor egy botfülű karmester vezényelte volna a grandiózus művet. A rendező azonban nem adta fel, ezúttal Robin Hood történetében talált megfelelő ürügyet az ókori kalandfilm újraforgatására. Van ugyebár egy harcedzett, önhibáján kívül törvényen kívülivé vált hősünk, aki osztálykülönbségek által beárnyékolt szerelmet és szellemi útmutatást adó pótapát talál magának, miközben birodalmak sorsát meghatározó szabadságharcossá magasztosul. Ez a képlet ismétlődik mániákusan Scott történelmi eposzaiban, de míg a Gladiátort a kaland, a cselszövés és a heroizmus jó arányú egyvelege kiemelte a középszerből, az azóta készült másolatok rendre csúfos kudarcot vallanak. Ezért kellett hát Robin Hoodnak sármos szélhámosból nemzetegyesítő államférfivá válnia.

A vizuális fogékonyságát számtalanszor bizonyító Scott legalább a látvánnyal kárpótolhatná közönségét mindezért, de ezúttal annyira belegabalyodott a cselekmény közepén terpeszkedő szerelmi szálba, hogy film végére már csatajelenetet is elfelejtett dirigálni. A finálé monumentálisnak szánt – végletesen stilizált és patetikus – ütközete nemhogy régebbi háborús filmjei színvonalát nem éri el (A sólyom végveszélyben, Gladiátor), de még az expozícióban látottakat sem közelíti meg. Csak remélni tudjuk, hogy a franchise további részeiben Scott végre elszakad rögeszmésen visszatérő cselekményszerkezetétől, és képes lesz magára Robin Hoodra koncentrálni.