A hollywoodi „Buddha”
Elias Canetti veti fel A szemjáték című könyvében, vajon mi lenne a világgal tükör nélkül. Mi történne, ha nem volna miben viszontlátni magunkat, firtatja – mintha arra akarna rámutatni, a tükör igazából természetellenes önreflexióra ad módot, amiről ha le kellene mondanunk, kérdéses, hogy a valóság pótolhatná-e ezt a hiányt magával a valósággal? Azaz mennyire kötnénk le magunkat még inkább saját lényünkkel – habár a tükörbe nézés során is éppen ezt tesszük. De hihetünk-e a tükör által nyújtott léttöbbletnek, ennek a „luxusnak?” A kérdés mégis az, nem folytonos valóságunkból metsz-e ki jelentős szeletet, mintegy felfüggesztve azt, a tükörbe nézés passzív aktusa?

Truman Capote emlékszik vissza arra, hogy beszélgetéseik közben Marilyn Monroe olykor órákig ült a tükör előtt, leplezetlenül bámulva magát. Legendássá vált az is, hogy a színésznő pánikszerűen félt a kamerától. „Rettegett a kamerától – magyarázza Lauren Bacall –, ezért igyekszik a felvétel legjobb pillanatait a legtovább késleltetni. Amikor már ott áll, igazi szerelmi történet kezdődik. Senki sem érzékeli körülötte, sem az operatőr, sem a rendező, sem a hangmérnök.”^[1] Mintha Monroe attól félt volna, hogy az előadását rögzítő kamera  mintegy fekete lyukként elnyeli őt. Úgy tűnik, a tükörbe nézve viszont végképp megnyugodott. Meditált. Nézte Őt. Egy hölgyismerőse meséli el azt a történetet, miszerint Marilyn Monroe képes volt arra, hogy ismeretlenként sétáljon az utcán, majd, miután „átkattant” – ezt a kifejezést használja vele kapcsolatban az anekdotát mesélő –, Monroe-t kezdett el játszani, s onnantól kezdve mindenki felismerte – megállt az utcán a forgalom.^[2] Ahogy maga Monroe fogalmaz: „Egész életemben – mondta, miközben rázta a zokogás – Marilyn Monroe-t, Marilyn Monroe-t és ismét csak Marilyn Monroe-t játszottam. Igyekeztem kicsit jobb alakítást nyújtani, s akkor kiderül, hogy önmagam utánzatát játszom el. Annyira szeretnék valami mást csinálni.”^[3] Marilyn-t szinte vallásos áhítat övezte, s övezi ma is a rajongók körében, főként, mert ahogy a hollywoodi gépezet áldozatává vált, meg is dicsőült – Monroe a bálványimádás bűnébe taszító mesterséges gyártmány egy sokszorosított Buddha. („Legyetek önmagatok fénye” – ez Buddhától származik, Marilyn Monroe pedig legendás volt arról, hogy szinte „fényburok” övezte, mikor megjelent valahol.)

Posztumusz fotómodell
Larry Schiller fotóstól jött az ötlet, Monroe halála után évekkel, hogy huszonnégy fotós mintegy tizenhatezer felvételéből összeállítsanak egy kiállítást. Ennek a kiállításnak az anyagából született Mailer könyvének képanyaga, amelynek egyik képe a sztár halála előtt két évvel készült, 1960-ban: Marilyn háttal ül a nézőnek, egy elegáns kovácsoltvas széken, mindössze egy lepedőbe burkolózva, teljesen fedetlen háttal. Fejét oldalra fordítja, elnéz a válla és a fényképezőgép fókusza felett, miközben egy benyúló kéz a haját igazítja. A haja és a sminkje tökéletes. (A fekete-fehér film áldásos volt számára, ahogy azt a Van, aki forrón szereti^[4] is mutatja, mert az ikonikus dimenziót erősítette, illetve nem mutatta meg az akkor már észlelhető fizikai leépülésének jeleit.)

Egy távoli rokon küld magáról üdvözlőlapot
Eredetileg egy sztereotipizált hollywoodi fotót szántam elemzésre, mintegy a valódi önmagához képest elvonatkoztatott képei közül, amely esztétikai reprezentációban Monroe az általa olyannyira gyűlölt imidzs rabságában vergődik, tökéletes teljesítményt nyújtva. Monroe fotóinak minden darabja tökéletesen kivitelezett, hibátlan példány (különösen a fent említett 1960-ban készült „sztárfotó”). Természetesen léteztek sztárok Monroe előtt is, de az ő esetében mintegy lenullázódik a sztárjelenség, új időszámítást indítva el. A róla készült képek egyben modellezik is a sztárkultuszt. Persze minden nagy sztár esetében állíthatjuk ezt, hiszen mi más a sztár, ha nem a médiaszemélyiség és médiatárgy együttese. A sztárfotó lényegi elemel, hogy a néző számára megismerhetővé válik az, aki most megint más. Az ikonikussá vált sztár szociokultúrájának része, hogy ő a közszemlére tett mérce, aki a tulajdonságait kívül hordja.

Monroe azért válhatott posztumusz fotómodellé, mert megismételhetetlen ragyogását újra meg újra megismétli. Autisztikus személyiség, ugyanakkor spirálisan mélyülő, aki ugyanazt nyújtja – egyre árnyaltabban.

Monroe olyan ikon, aki a bálványimádás bűnére csábít, de fel is oldoz egyben. Eve Arnold képén^[5] narratív információval szembesülünk: a gondosan elkészített sztárt még „utórendezik”. A képbe beavatkozik egy külső erő, egy idegen, oda nem illő kéz – ami nem deus ex machina, hanem éppen földi beavatkozás az istenibe. Az éteri jelenséget kiszolgálják, azaz megigazítják a frizuráját, de ő már a szerepében él, ami pusztán annyi, hogy meztelenül üljön a széken, hogy tökéletesen meztelen legyen tökéletes körítéssel (smink, haj). Marilyn nem azért szexis, elragadó ezen a képen, mert kívánatos. Ő maga a következőket mondta a meztelenségről: „Csakis meztelenül érzem magam jól.”^[6] „Vágyom arra, hogy meztelenül mutatkozzam, nem keltve szégyenérzetet és bűntudatot a többiekben. Ugyanis kevésbé érzem magam magányosnak, ha mások arra vágynak, hogy lássanak.” ^[7] Monroe-nak nem volt tökéletes teste, de tökéletesen értett a tálaláshoz. Elfedte, amit kell, és kidomborította az előnyeit. Eve Arnold azt a pillanatot kapta el, amikor minden efemer részlet egyre inkább a helyére kerül, amikor éppen átminősül a jól ismert egésszé, Marilyn Monroe-vá.

Ezen a képen eltűnik a Monroe-személyiségről elterjedt minden tudás:a kiszámíthatatlanság és lefegyverző mivolta. Marilyn érzéki, mégis kiszolgáltatott és gyermeki, (ahogy Lee Strassberg mondta róla), és a kép fókusza univerzálisan kitágul. Marilyn azt teszi, amit mindig is tett, pózol, vagy pózolni készül, és az asszisztens benyúló keze még feltartóztatja, de már sorsára is hagyja: A kép a magány metaforájává válik: a szexszimbólum egyszerre törékeny és magabiztos két beállítás között. Hagyja szétesni majd újra összeállni saját személyiségét: a sztár mindig születik.