A kietlen tájak országaként és a fundamentalizmus központjaként ismert Afganisztánról készült a Dialëktus Fesztivál két női rendezőjének alkotása Afgán nők a kormánynál és Esőnemzedék címmel. A „kulturális tekintet” ez esetben a nők különösen hátrányos helyzetére irányul, melyben csak lassú változás várható, ha lesz egyáltalán elmozdulás. Társadalmi kérdésekre érzékeny rétegeket céloznak meg ezek a filmek, különböző mélységben. Míg az Afgán nők a kormánynál belülről hatolt be ebbe a világba, addig az Esőnemzedék kívülről érkezett, s meg is maradt a felszínen.

„Próbálj meg váltani!”
Bár Afganisztán államformáját tekintve köztársaság, az ultrakonzervatív társadalom törvényeinek kizárólagos alkotói és őrzői férfiak. Minden mást felülíró, központi értékük a család, s a nők teljességgel a családjuk akaratának vannak alávetve – kislányként a szüleiknek, feleségként a férjüknek. Az Afgán nők a kormánynál egy hagyományosan férfiasnak tekintett tevékenység, az autóvezetés motívumán keresztül mutatja be, hogy a tradicionálisan domináns férfikultúrában milyen társadalmi mozgástér kínálkozik a nőknek.

A kerettörténetbe ágyazott filmben kiváló szereplőválasztással három, harmincas éveikben járó, különböző társadalmi helyzetű asszony autót vezetni tanul, míg a negyedik nő taxisofőrként keresi a kenyerét. Közülük a nyolcgyermekes Sayede tanítónő, Sína a négy gyermekével otthon lévő anyuka, a négygyerekes Malihe orvosként praktizál, a két fiát egyedül nevelő taxisofőr Soheyla pedig az önálló, határozott, nyugati típusú nőt testesít meg. A rendező szereplőihez és a női szerepekhez való viszonyát tükrözi, hogy Soheylával indít a film, és ő is szerepel a legtöbbet. Az utolsó képsorokon Soheyla az, aki taxijával a messzeségbe távolodik, s ez az út, még ha buktatókkal teli is, de a saját útja. Miként a elbeszéléseikből kiderül, az autóvezetés a négy nő önállósulásának, új identitásképzésének eszköze és a szabadság metaforája. Olyan szerzett jog, mellyel, ha csak szűk szegmensében is, de a kezükbe vehetik az életüket. A filmben „alulnézetből”, azaz női nézőpontból ismerhetjük meg az afgán társadalmat. A lineáris cselekményvezetésű dokumentumfilm kizárólag „itt és most”-elbeszélésekből bontja ki az élettörténeteket: a nők láthatóan szívesen és mély őszinteséggel beszélnek magukról a kamera előtt, melynek jelenléte egyfelől generálja kitárulkozásukat, másfelől nyomon követi őket az autóvezetés során, szembesítve őket az újszerű élménnyel.

A nemek kettős megítélésének fájó élményéről mind a négy nő keserűen beszél. Eszerint míg egy fiú születése a családban óriási ünnepnek számít, és minden életfordulójának megadják a módját, addig egy kislány szinte semmit nem ér. A rendezőnő képi iróniába ágyazza véleményét: mikor az asszonyok a fiúk kiváltságos helyzetéről beszélnek, vágóképként fékezhetetlen, egymással durván verekedő és kakaskodó fiúkat láthatunk. A kislányok „értéktelenségéről” szóló szavakat pedig szép és értelmes fiú és kislány gyerekarcokkal ellenpontozza.

Ha különböző mértékben is, de mind a négy nő életében rejlik valamiféle egyéni tragédia, az iszlám női sorson túlmutató, saját probléma. Az egyedül élő Soleyha végre szerelmes lesz, de a férfi harmadik feleségként venné őt el, és ezt nem vállalja. A háziasszony Sína a gyerekek miatt alig tud kimozdulni az otthonából, és ez felőrli az idegeit („úgy érzem. elpazaroljuk az életünket”). A tanítónő férje elveszítette egyik lábát a háborúban, és a nyolc gyerek eltartása komoly gondot jelent a családnak. A rendező finom női érzékenységgel közelít ezekhez a nehéz női sorsokhoz.

Sahraa Karimi kitűnő, nagy empátiával elkészített filmje, a szereplők határátlépési kísérletének nyomon követésével egy zárt, megközelíthetetlen világba való intim és mély betekintés lehetőségét nyújtja nézőinek.

„Szárnyak és mankók”
Miként az Afgán nők a kormánynál című filmben az autóvezetés szolgált a szabadság metaforájául, úgy az Esőnemzedékben ez a sárkányeregetés motívuma. Öt német-iráni származású színésznő érkezik Kabulba egy színházi fesztiválra, s az ott megismert afgán előadóművész lányok mesélnek nekik az életükről. Ám a német rendezőnő mindvégig madártávlatból szemléli filmjének témáját, és nem képes mélységében megragadni a felvetett problémákat.

Mivel a közelmúltban már három afgán előadóművész-nőt is megöltek, nem veszélytelen az életük, de a színészet számukra azt jelenti, hogy ők ugyanolyan értékes emberek, mint a férfiak. Félnek, és a kamerának beszélni is csak az arcukat kitakarva mernek. Amit elmondanak, hitelesnek tűnik, de teljességgel kontextus nélküli, így mindez csak lóg a levegőben, pedig fajsúlyos kérdést feszeget a rendezőnő. Az afgán lányok szavaiból kiderül, az Esőnemzedék azt jelenti, hogy csúnya vihar közeledik, de utána kitisztul majd az ég, s az új generációk már másként nőnek majd fel. A filmből azonban szinte semmi többet nem tudunk meg erről, pedig rendkívül izgalmas kérdés, hogy az iszlám világ átalakulását miként élik meg benne élő nők. A cselekményvezetés igen széteső, főként az előadást látjuk, s azt követő ünneplést, ami látványos ugyan, de nem viszi közelebb a nézőt a felvetett probléma mélyebb megismeréséhez.

Shahisavandi Niloufar filmje sokkal inkább tűnik egy színházi fesztivál beszámolónak, néhány megszólaltatott szereplővel, mintsem egy dokumentumfilmnek az iszlám világról.