Szórakoztató elbeszélésmód és rideg realitás. Ez jellemzi a Kémek a porfészekben című Papp Gábor Zsigmond-filmet, melyet a 2009-es Filmszemle dokumentumfilm kategória megosztott fődíjával tüntettek ki. A játékfilmes elemekben nem szűkölködő kreatív dokumentumfilm Rimner Gábor, az 1973-ban felbérelt CIA-kém történetét meséli el a kémkedéshez hozzásegítő gyermekkori élményektől kezdődően a kalandos titkosügynök életen át hősünk jelenkori ambivalens helyzetéig.

A főszereplő elmesélése alapján egy játékfilmszerű kémtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, mely annyira magával ragadó, hogy könnyedén áldokumentumfilm érzetét kelti, hiszen kétségesnek tűnik, hogy valóban élnek olyan veszélyes és kalandos ügyekbe keveredő kémek hazánkban, akiknek a munkájáról eddig nem szerezhettünk tudomást.
A film állítása szerint igen. Bár a meggyőző megjelenésű, a kémfilmek hőseire is hajazó Rimner Gábor humoros előadásmódja önmagában is fenntartaná a figyelmet;  a valós események pályatörténeti interjúra felépített archívjai, privátfotók, korabeli újságcikkek, kémelhárító oktatófilmek, az elhangzott eseményeket illusztráló (a főszereplő által újrajátszott) fikciós betétek, valamint a kémfilmeket idéző zene egyszerre a hitelesíti és teszi szórakoztatóbbá a főszereplő anekdotába hajló történeteit.

A nézőt mégis elbizonytalanítja a valódi források és a fikció keveredése, a kétpólusú elemek gyors váltakozása és pengeél-tánca ambivalens érzéseket kelt. A nézői attitűd függvényében  hol egyik, hol pedig a másik irányba billen. A szorosan nem Rimner Gábor személyes élettörténetéhez tartozó  illusztrációk – például a kémek különleges tárgyi eszközeinek bemutatása -, elősegítik, hogy a magyar James Bondként tekintsünk a film főszereplőjére. Ugyanakkor könnyedén a visszájára fordulhat mindez, és a gazdag illusztrációs betétek puszta díszítőelemként telepszenek a szereplő monológjára. Így válnak nevetségessé a titkos jelzések, a trükkös csomagküldés és a kódolt levél minden harmadik „o”-jából kiszedett porszemnyi mikrofilm előhívása a kifaragott hurkapálcikák segítségével.

Ha a valóság torzítását érezzük a filmben, gondolkozzunk el azon, ki csúsztat és milyen céllal? Ha a főszereplő füllent, és tünteti fel a megszokottnál kalandosabbnak – amúgy sem hétköznapi – életét, az nem feltétlenül zavaró. Egy jó mesélőnek amúgy sem nehéz megbocsátani szórakoztatásunkat. Arról nem is beszélve, hogy a társadalomtudományok régi nagy kérdése: vajon mi garantálja, hogy az interjúalany igazat mond? Hisz egy hét elteltével olykor teljesen máshogy meséljük el ugyanazt az egyszerű történetet. Az elhangzottak tehát mindig a beszélő személyes igazságát jelentik.
Ha a rendező részéről érzünk apró csúsztatásokat, az szintén nem elítélendő, hiszen az interjúba ékelt fikció a mondanivalót hangsúlyozza, növeli a téma érdekességét, része egy átgondolt, tudatos, művészi koncepciónak, melynek hatására a néző elgondolkozik arról a társadalomról, amelyben él. Márpedig mi más célja lehet egy jó dokumentumfilmnek, mint a néző elgondolkodtatása?

Rimner Gábor egyszerre nemzeti hős és hazaáruló; bár kitüntetésben részesült, nyugdíja mégsincs a börtönben töltött évek miatt. Ráadásul ugyanaz a bíró rehabilitálhatná  ma, aki a szocializmusban börtönbüntetésre ítélte – a filmben így jelenik meg az igazság relativizálódása és társadalmunk változásának kétségei.
A Kémek a porfészekben nem ítél, inkább kérdéseket tesz fel. Megmutatja múltunk és jelenünk ellentmondásosságait, hűen megjelenít egy aktuális társadalmi problémát. Ha azt érezzük, Papp Gábor Zsigmond hiteles képet ad rólunk, már értelmét veszti a kérdés, hogy a tükörkép minden egyes eleme a „valóság mása-e”, vagy a rendező által konstruált fikciós elem.