Tudjuk, a cowboy-színésznek kétféle arcra van szüksége: kalaposra és kalap nélkülire – vagyis a western egy olyan műfaj (volt?), amelyik próbára tette a színész arcát. Aki olvasott már RTV-ajánlót, hallott arról, hogy a jóság, a rosszaság és a csúfság a hősök felcserélhető attribútumai. Ilyenkor az identitást legfeljebb a masszív mondhatatlan képezi – a mozgókép világában ez az ab ovo irónia példás helyzete. Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy jelen szöveg tárgya, az idei év külföldi Oscar-díjasa, a Szemekbe zárt titkok , és borítékolható sikerfilmje, az Alkonyat – Napfogyatkozás egyaránt a többé-kevésbé merev tekintetre szűkítik az ecce homo terét, mintha a test zsenijei (De Niro, Streep) csak bulvárhírként látszanának igazán (mennyit fogynak/híznak egy szerepért), mióta a technika nem helyesbíti, hanem helyettesíti a testet.
A fent említett két filmet nem volna sportszerű mélyebben összevetni; noha most, hogy nem spanyolul nézem, hanem magyarul írok róla, félek, hátha cukros slágerfilm lesz a Szemekbe zárt titkokból – sok múlik a fordítón. De az is lehet, hogy épp nem fogjuk szeretni, a szélesebb közönségnek túl sűrű, a vájtszeműeknek túl érzelmes, a spanyolosoknak nyelvileg túlságosan zárt. Pedig szinte szándékosan támadható és okos darab, mintha eleve cinikusoknak (is) forgatták volna; tud vigyázni magára.

A kezdet a legrosszabbra készít fel, nő fut vonat után, az ablakhoz épp egy pillanatra ér hozzá a keze, férfi a túloldalról nézi, közben szomorúan gyorsul. Vágás, megtudjuk, a férfi jegyzetét láttuk megelevenedni, a film egy íróról szól és arról, hogy kapja meg a nőt, hogy lesz sikeres. És nem (gyakori tapasztalat a kétórás játékidő során). A Szemekbe zárt titkok úgy átlátszó, hogy birtokolni mégsem lehet: több jelenet hízeleg a rutinos nézőnek, most az öregedő valaha-majdnem-pár kavargatja a feketét, most a főnök cseszteti az engedetlen nyomozót, akinek igaza van, most a nő provokál ki beismerést a kéjgyilkosból – de a rendező, Juan José Campanella színfalai nem hasadnak fel. Nincs meg a túlzás almodóvari, ironikus derűje; mintha tényleg lehetne alkoholista nyomozóként egy egész ügyet megoldani, vagy egy emberöltőn át békén hagyni mindent, ami számít, vagy hasonló következetességgel egyedül azzal foglalkozni – noha lehetni tényleg lehet. A Szemekbe zárt titkok perspektívája nem Egész, mert nem belátható, de nem is törött el: ha csak a nyelvi regisztereket nézzük: a jogi szókincs és a kocsma nyelve, a helyi aranycsapat névsora és a köznevek által uralt, már-már camus-i szürkeségű pátosz mind a nyelvi optimalitás jegyében működnek, megbízhatóan és észrevétlenül kattogva, mint egy karóra. Vagyis a forradalmiság igazoltan van távol a kódból: ha valódi a titok, nincs meglepetés, illetve minden az.

Az eredeti cím birtokviszonyában a birtokos fordítható egyes és többes számba is (szemei – szemeik); találó a többes szám, mert a filmre nem jellemző a jól tagolt középpont–periféria szerkezet. Nagyjából három szín adja a film mintázatát (igaza van Bogya Bíborkának:^[1] a történet nem annyira szálakon fut, mint inkább szövetet mutat fel). Bűn, barátság és szerelem, de mivel e princípiumok nem egy-egy konkrét szereplőhöz kötődnek, inkább a keresztbe-kasul elágazó viszonyok változó összetételű meghatározói, a szenvedély univerzális vezérlő elemként jelenik meg, Lorcára emlékeztető, különös hitellel; és még erősebben, ha nincs tárgya, mert a Szemekbe zárt titkok huszonöt év magányról is szól. A történet, akárcsak Yermáé, itt sem fejlődésbe vezet, a (nyelvi) viselkedés itt sem a birtokba vevő fogalomalkotásra irányul.

Mindazonáltal a szereplők viszonyrendszere hivatali kifejezésekkel is leképezhető: felettesek, beosztottak, sértettek, áldozatok, elkövető. Szemléletes példa erre, amikor a nyomozó megérkezik a tetthelyre, kollégájának épp arról a disznóról beszél, aki átpasszolta neki az ügyet, „pedig semmi közöm hozzá” – ezt már egy huszonéves, meztelen nő holttestének mondja, mert időközben szórakozottan belép a hálószobába. A beszéd pontos és szakszerű, nem a nyelv tör a mondhatatlan felé – ez értékeli fel a szem, az arc közlendőjét.

A spekulativitás teljes hiánya mellett a hivatal közege hozza létre a film fő kohéziós eszközét: a tekintetek szemérmetlen nyíltságát. A hazugságokat makacsul infantilis arcok kísérik, egyik sem tartható fenn a jelenetén túl, de nem a kamera vagy a Másik vizsgáló pillantása miatt; a nem, vagy rosszul átélt színjáték még telefonon se megy. Másfelől, ha belefeledkeznénk a csöndet kibíró tekintetbe a vásznon, visszatérő, játékos gesztus, felszaladó szemöldök jelzi a Másiknak, mit mondjak még neked? (Cseh Tamás); nem fáradtan vagy unottan, csak vállalva, ilyen és ennyi a történet. A rosszfiúk nem teszik tönkre a játékot, hiszen eleve kimaradnak belőle – minek annyit bámulni másokra, kockáztatni, amikor nem muszáj? Furcsa hatású koncepció ez a levetkőzhetetlen gyerekesség: az angolszász gyökerű rációkultusz Sherlock Holmestól a CSI arrogáns ténykupacolásáig kevés hasonlót enged a hajnali műsorsávon vagy a művészmozikon túlra. A nyomozás (a szerelem): inger, és aki megy utána. A nyelv tétova kísérleteket tesz a kifejezésre ( Ő az. – Honnan tudja? – Tudom. – Honnan tudja? – Nem tudom. – Na látja!), de itt a néma gyereknek is megértik a szavát. Ottliktól tudjuk, hogy azért örömre így is kevés okunk van, mert másfajta megértés nincs. Másként fogalmazva: senki nem téved, mert senki nem állít; a szereplők vitalitása nem csap át filozófiába.

A megvalósítás közel hibátlan (talán a sminkes munkája túl felismerhető néhol). A párbeszédek élők, pontosak és humorosak (az argentin dialektus feladja a leckét, de rafináltan szippant magába a film során). A történet követhető és nagyjából kerek, de az elégtételek és lezárások nem csöpögnek az igazságtól. Nem rétegfilm, de nem is dolgozik a díjai ellen – van jobb dolga. Az érzelmesség azért meglepő, mert funkciója nem a szűrés, gondtalanra masszírozás: az erőszak és a megözvegyülés csendje egyaránt jelen vannak, ahogy a romantikus emlékezés gyöngybetűi és a kéz, amelyik áthúzza őket; de azt is megláthatjuk, mi minden van egy rendőrállam paklijában, ha ártatlanból kell bűnöst csinálnia (vagy fordítva). Van élet értelme-monológ (több), hatodszor unalmasak lennének, ha ötödször már nem a megmunkáltság vinné a szemet; nincs politikai korrektség (ez nem az a miliő – huszadik század, Argentína), van saját halál (legalábbis lehetünk valaki halottai), és van olyan, hogy nincs tovább. Összegezve, első randira nem ajánlanám a Szemekbe zárt titkokat, de évfordulóra nehezen tudnék jobbat mondani – egy ismerkedést megakaszthat, mert nagyon sűrűn mutat, mond (csinál) nagyon sokat, de az emberi kapcsolatok potenciális rangját nehezen felejthetően húzza alá.