Ma már nehéz elképzelni, hogy az Új-hollywood-i keménymag egyik legkonvencionálisabb filmnyelvét használó, élő klasszikusának fiatalkori zsengéi keményvonalas, izgalmas kísérleti filmek voltak. A hatástörténetek törékeny kutatásainak George Lucas rövidfilmjei újabb támpontul szolgálhatnak a korszak fenegyerekek formai inspirációinak feltérképezésében. A hetvenes évek filmtörténetet író generációja (Spielberg kivételével) mind valamilyen filmes képzésen tanulták el a szakma alapjait. Ez a fiatal, nagy számú korosztály sokkal hamarabb került a tűz közelébe, mint idősebb pályatársaik. Régi Hollywood íratlan szabályai szerint a fiatal filmeseknek hosszú évekig, akár évtizedekig elnyúló szamárlétrát kellett végigmászniuk, mire a rendezői székbe süppedhettek volna, viszont a hetvenes évekre a filmipar dolgozóinak nagy része kiöregedett. Amikor Spielbeg 21 (!) évesen a Universal stúdió televíziós részlegénél rendezni kezdett (leginkább a korai Columbót), stábjának nagy része ötven felett járt.

A teljes beszélgetés a Prizma Jim Jarmusch-sal foglalkozó számában lesz olvasható, amelynek megjelenése a nyomda hibája miatt jövő hétre csúszik.

“Amikor tizenhét évesen eljöttem Ohióból, és New Yorkba költöztem, és rájöttem, hogy nincs minden filmben óriási rákszörny, az sok mindent megváltoztatott.”

A sötétség pereme című kultikus brit tévésorozatot és két Bond-filmet is (Aranyszem, Casino Royale) jegyző Martin Campbell korai remekének története egy alternatív 1948-ban játszódik, ahol a Los Angeles-i rendőrörsön néha farkasembereket hallgatnak ki, az egyik helyi kiskirály testőre egy korpulens néger zombi, és a magánnyomozót az sem igazán ejti zavarba, ha a tragacsát feltartja egy unikornist üldöző kamaszlány. Az HBO gyártásában készült Cast a Deadly Spell (1991) univerzumában a szmokingos maffiózóktól a legutolsó balekig mindenki használ mágiát, egyedül a magánhekus-főhős gyújt rá gyufával, és végzi a munkáját hagyományos módszerekkel. A régimódi detektív, aki egy fekete boszorkány albérlőjeként tengeti az életét, egy tehetős férfitól megbízást kap a tőle ellopott, nagy értékű könyv előkerítésére, a nyomozás során pedig a kopó nem csak az úr ledér lányával, hanem saját régi szerelmével és néhány életre kelt vízköpő démonnal is összeakad.

Örömmel tudatjuk olvasóinkkal, hogy a negyedik, Jim Jarmusch-sal foglalkozó számunk hétfőtől kapható a művészmozikban, könyvesboltokban.

Részlet a szerkesztői előszóból:

„Jim Jarmusch egyfelől korai filmjeiben – a klip-esztétika elterjedésekor – az európai modernizmus hagyományaihoz nyúlt vissza, másfelől a kilencvenes években indult amerikai függetlenfilmesek számára szolgált mintául. Tanulmányaink az underground filmezés idoljának életművét nem csupán a filmes diskurzus berkein belül, hanem a társművészetek, elsősorban a zenei, festészeti, illetve irodalmi vonatkozások tükrében interpretálják.”

A kanadai Vincenzo Natali szemmel láthatóan vonzódik a különleges territóriumokhoz. Az építészeti metaforájával a spirális narratívát újrahasznosító, ugyanakkor ontológiai párhuzamként is ütőképes filmje, a Kocka után a direktor több mint egy évtizede dédelgetett álomprojektjét valósította meg. A Hibrid főcíme nem is hagy kétséget afelől, hogy a nézőt ismét egy újabb rejtélyes világ fogja beszippantani: fülbemászó zongoradallam festi alá a mikroorganizmusokat pásztázó snitteket, és ez az indító filmes hatáskeltés nagyjából hasonló vákuumos belevontságot ígér, éppúgy, mint a geometriai felépítményben ragadt ismeretlenekről szóló pszichológiai horror.

“A hangosfilm korszaka tulajdonképpen

a lélek története, vizualizált narratíva.

A psziché kiáradása a testre.“

A tovább gomb után Kántor Zsolt verse és Eisenstein 1930-ban készült első hangosfilmje olvasható/látható.

Habár annak idején a Ridley Scott rendezésében készült szolid szélhámosfilm, A trükkös fiúk sem rengette meg a világ filmszínházait, a jóval innovatívabb Végrehajtók (Repo Men) pedig hazánkba csak DVD-n érkezik október vége tájékán, az egyik legizgalmasabb kortárs lektűrszerző már első regényével kultuszt teremtett. Eric Garcia ma már a harmadik köteténél tartó Rex-szériája egy olyan világba ülteti noir-dekonstrukcióját, ahol a dinoszauruszok – a legkülönfélébb álcázási technikákat felhasználva – titokban az emberek közt élnek. A magánnyomozóként dolgozó velociraptor és hű segédjének, a busafejű triceratopsznak első kalandjaiból 2002-ben készített egyedi hangulatú egészestés tévéfilmet az óriásszörnyes fércműveiről hírhedt Sci Fi (ma már: SyFy) Channel – mely remekmű a tovább gomb után teljes egészében megtekinthető.

Miskolcon tovább zajlik az élet. A fesztivállátogatók életében szerencsére nem csak a jófajta whiskey és a rossz időjárás jelent biztos pontot, hanem a mindennapi filmélmény is, hiszen az idei versenyprogramban nincs hiány figyelemre méltó alkotásokból. Ezt ékesen bizonyította a csütörtöki felhozatal is, melyet igyekeztek egy tematikus fonálra felfűzni a szervezők. A nap két fő premierfilmje (Pál Adrienn, Precious) között látványos hasonlóságot jelentett az extrém módon túlsúlyos főhősnő szerepeltetése, aki valamilyen úton megpróbál kitörni kilátástalannak tűnő élethelyzetéből. Mindkét alkotás komoly fesztiválsikerekkel a háta mögött érkezett a Cinefestre – Kocsis Ágnes filmje Cannes-ban nyerte el az újságírók által osztott FIPRESCI-díjat, Lee Daniels gettódrámája pedig szinte minden létező gálát és fesztivált végigtarolt az Oscartól a Sundance-ig – nem csoda hát, hogy nagy várakozás előzte meg a vetítéseket.

Az egyetlen vagy túlnyomórészt egy helyszínt használó thrillerek esetében hatványozottan felértékelődik a tehetséges színészek és a feszes forgatókönyv szerepe, és feltűnőbb az esetleges mellébeszélés. Az efféle, jobbára kevés szereplőt mozgató és szűk időkeretet alkalmazó filmek – mint például A fülke és a Cukorfalat – kivételesen jól illusztrálják a műfaj elsődleges funkcióját, és a sikerültebb darabok különösen intenzív feszültségélményt nyújtanak a befogadó számára. J Blakeson első nagyjátékfilmjével azt igazolja, hogy tökéletesen ismeri a zsáner hatásmechanizmusát, és mindig egy lépéssel a néző előtt jár: a gondosan megtervezett és persze rosszul alakuló emberrablást bemutató The Disappearance of Alice Creed (2009) remekül példázza, hogy az igazán jó thriller-rendező teljhatalmat gyakorol a közönség tagjai felett.

Az animációs versenyfilmek második blokkja a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hegemóniáját mutatja, ám az elsőre impresszívnek tetsző dominancia önmagában még nem jelent egységes színvonalat. Cinefestes celluloid-céllövöldémben ezen kívül egy hipnotikus művészfilmre (Rákcsapda), egy arcpirítóan gyenge férc-westernre (Jonah Hex) és egy kuriózumszerű magyar vonatkozásokkal bíró francia drámára (A gyermekeim apja) vetettem szemet.