Miskolcon tovább zajlik az élet. A fesztivállátogatók életében szerencsére nem csak a jófajta whiskey és a rossz időjárás jelent biztos pontot, hanem a mindennapi filmélmény is, hiszen az idei versenyprogramban nincs hiány figyelemre méltó alkotásokból. Ezt ékesen bizonyította a csütörtöki felhozatal is, melyet igyekeztek egy tematikus fonálra felfűzni a szervezők. A nap két fő premierfilmje (Pál Adrienn, Precious) között látványos hasonlóságot jelentett az extrém módon túlsúlyos főhősnő szerepeltetése, aki valamilyen úton megpróbál kitörni kilátástalannak tűnő élethelyzetéből. Mindkét alkotás komoly fesztiválsikerekkel a háta mögött érkezett a Cinefestre – Kocsis Ágnes filmje Cannes-ban nyerte el az újságírók által osztott FIPRESCI-díjat, Lee Daniels gettódrámája pedig szinte minden létező gálát és fesztivált végigtarolt az Oscartól a Sundance-ig – nem csoda hát, hogy nagy várakozás előzte meg a vetítéseket.

A Pál Adrienn hazai ősbemutatója egyből újra is értelmezte a „teltház” fogalmát, hiszen annyian tömörültek a terembe, hogy a film fojtogató atmoszférája a nézőtérre is hamar rátelepedett. Kocsis Ágnes második nagyjátékfilmje egy ápolónő mindennapjait mutatja be kendőzetlenül, akinek az elfekvőben agonizáló menthetetlen betegek pelenkázása, az újraélesztés és a menetrendszerűen érkező holttestek alagsorba szállítása jelenti a napi rutinját. Végeláthatatlan kórházi folyosók szuggesztív felvételei, az egyszerre steril és mocskos, vakítóan neonzöld és mégis ingerszegény környezet hivatott érzékeltetni az elidegenedésnek azt a fokát, ahol Piroska rezzenéstelen arccal képes süteményt habzsolni az aktuális hulla fölött állva.

Kocsis Ágnes: Pál Adrienn

A lehangoló miliő naturalista ábrázolásából kissé kilóg a film vezérmotívuma: a retro sci-fiket idéző „kontrollszoba”, melyben a főhősnő a betegek szüntelenül lanyhuló életjeleit ábrázoló monitorfal előtt ülve fogyasztja el napi édességadagját – ám a sűrűn ismétlődő jelenet didaktikus felhangjai ellenére is működik. Szerencsére az alkotók tisztában voltak vele, hogy nehéz lenne sokáig elviselni a nyomasztó létállapotnak ezt a nem mindennapi dózisát, így épp amikor már kezdene kibírhatatlanul nehézkessé válni az expozíció, finom gellert kap a cselekmény. Piroskát egy véletlen zökkenti ki tetszhalott állapotából: egy beteg kartotékján megpillantott név eszébe juttatja gyerekkori barátnőjét, akivel régóta megszakadt a kapcsolata. A feltámadó emlékekből sarjadó nyomozási szál szolgáltatja a film legerősebb jeleneteit, Piroska ugyanis elkezdi felkeresni a régi osztálytársakat, hogy tudnak-e valamit Pál Adriennről. A célszemélyről persze semmi lényegeset nem tudunk meg, főhősnőnkről viszont sok minden kiderül a tétova találkozások során. A film így szerencsére jócskán túlmutat a kilátástalanság és a bánatból elkövetett zabálás összefüggéseinek művészi feltárásán, sorsok és életutak széles tablóját villantja fel, a szomorúság hús-vér emlékműveként szolgáló Piroskával a középpontban. Gábor Éva alakítása a játékidő első felében a zavaróan amatőr és a felemelően eszköztelen színészi játék között ingadozik, a zárlatra azonban inkább az utóbbi érvényesül. A film minden értékével együtt is hosszabb a kelleténél, bőven találhatóak benne jelenetek, melyek többet vesznek el, mint amennyit hozzáadnak a történethez. Az időnként vontatottságba átcsapó ráérős tempót azonban részben ellensúlyozzák az olyan parádés megoldások, mint a terepasztalt bemutató bravúros felvétel, melynek végén Piroska kifejezéstelen, a makettváros fölött vészjóslóan uralkodó arcán állapodik meg a kamera.

A Precious a tematikus egyezések ellenére is szöges ellentéte a Pál Adriennek. A hasonlóan sanyarú sorsot egy pörgős, színes, klipesztétikával átitatott drámában fogalmazza meg, mely intellektuálisan kevésbé, érzelmileg viszont sokkal inkább megszólítja nézőjét, mint magyar párdarabja. A túlsúlyos főhősnő életének kilátástalan volta ezúttal nem az európai művészfilm letisztultságra törekvő öntőformáiban kerül a vászonra, hanem barokkosan túltelített modorban, mely a felszínen sokkal brutálisabbnak tetsző történetet is nagyságrendekkel több optimizmussal béleli ki, mint Kocsis Ágnes filmje. Lee Daniels sodró lendülettel vázolja föl a Harlem legmélyebb bugyraiban nevelkedett Precious helyzetét, aki szeretne beilleszkedni a „normális” társadalomba, de perverz apja és zsarnoki anyja ezt nem hagyja neki.

Lee Daniels: Precious

A Precious így azon kevés filmek közé tartozik, melyek nem (kizárólagosan) a többségi társadalom kirekesztő magatartására vezetik vissza a mélyszegénységben élő kisebbségek generációról-generációra öröklődő nyomorát, hanem kendőzetlenül bemutatják ennek az ördögi körnek a belső tényezőit is. Dicséretes, hogy Lee Daniels visszafogottan – még ha üres frázisoktól nem is teljesen mentesen – ábrázolja a családon belüli nemi erőszak és a gettóbeli lét hatásvadászatra bőven alkalmat adó toposzait. Segítségére van ebben a kontrasztok kiélezését szolgáló stílusötvözet, melyben dokumentarista felvételek keverednek a videoklipek formavilágára hajazó pop-artos jelenetekkel (utóbbi leginkább Precious fantáziaképeiben uralkodik).  A finálébeli katarzis kulcsát azonban az elképesztően erős színészgárda adja a rendező kezébe: a brutális anyát megformáló Mo’Nique és a Precious-t alakító Gabourey Sidibe lehengerlő játéka mellett még az olyan elkoptatott popsztárok is kiválóak szerepükben, mint Mariah Carey vagy Lenny Kravitz.

Végső soron a csütörtöki double feature – a túladagolástól való előzetes félelmek ellenére – egész kellemes párosításnak bizonyult. Mindkét alkotás a kövérségben találja meg a főhős kiúttalanságának metaforáját, de teljesen különböző stílusban és végkicsengéssel adják elő történetüket.

A nehézsúlyú filmek mellől persze nem hiányoztak a könnyedebb darabok sem: a két nagy falat között egy közel-keleti, egy skandináv és egy mediterrán kisfilmmel lazíthatott a megátalkodott filmrajongó. Az egy izraeli család bájos történetét bemutató HaJoreh – Az első eső ötletes eszközökkel teremt abszurd párhuzamot a rég ledöntött berlini és a mostanában emelt gázai fal között, emellett szépen szövi bele a családi konfliktusok mindennapjait a történelem nagyobb léptékű szőttesébe. A svéd Születésnap egy gyereket vállaló leszbikus pár vitáit mutatja be, a spanyol A dolgok rendje pedig a generációkon át öröklődő férfi-agresszióról mesél mélyen szimbolikus történetet. Utóbbi a minden ízében profi kiállítása ellenére is a legérdektelenebb darabja a nemzetközi kisfilm-triónak.

A színvonalas mezőnyt látva egyre izgatottabban várjuk a szombati díjkiosztó eredményét!