A teljes beszélgetés a Prizma Jim Jarmusch-sal foglalkozó számában lesz olvasható, amelynek megjelenése a nyomda hibája miatt jövő hétre csúszik.

GEOFF ANDREW: Hogyan kezdtél a filmek iránt érdeklődni, és mikor döntöttél úgy, hogy filmeket fogsz készíteni?^[1]
JIM JARMUSCH: Mielőtt hozzáment az apámhoz, az anyám filmkritikus volt egy kis újságnál, a Beacon Journalnál, de az ohiói Akronban nem volt igazi választék a mozikban. Gyerekkoromban, hogy megszabaduljon tőlem szombat délutánonként, kirakott a State Road Theatre nevű mozinál, ahol dupla és tripla előadások mentek – általában A massza, A rákszörnyek támadása, A fekete lagúna szörnye. Sokat jártam oda, és rengeteg ilyen filmet láttam gyerekként, és imádtam ezeket. Amikor tizenhét évesen eljöttem Ohióból, és New Yorkba költöztem, és rájöttem, hogy nincs minden filmben óriási rákszörny, az sok mindent megváltoztatott. Mindig is szerettem a filmeket. Irodalmat tanultam a Columbián, New Yorkban, és amikor az egyik évben elmentem Párizsba, ott ragadtam. Nem jártam órákra, de a Cinémathèque-ben kötöttem ki, és ott még szélesebb rálátásom nyílt a dolgokra, mert egy csomó filmet néztem meg a világ összes tájáról. Író akartam lenni, és amikor visszajöttem New Yorkba, zenéltem is. De elkezdtem a szövegeimet egyre filmszerűbbnek látni. Prózaverseket írtam, de azok egyre inkább, ha nem is forgatókönyveket, de jelenetek leírásait visszhangozták. Aztán semmi pénzem nem volt, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Jelentkeztem film szakra a New York-i Egyetemre. Sose csináltam még filmet, de beadtam pár írásomat, és azt hiszem, hogy megtöltsék a diákcsoportokat néhány potenciális íróval, „anyagi támogatást” kaptam, és felvettek. Tényleg csak szeszély volt, hogy jelentkeztem, és aztán ott tanultam két évig. Nem kaptam diplomát, csak később, mivel becsületbeli ügy lett belőle. Nem adtak diplomát, mert az utolsó évben csináltam egy egészestés filmet, a Permanens vakációt, és megkaptam a Louis B. Mayer-ösztöndíjat, de elkövettek egy hibát – ahelyett, hogy az iskolának küldték volna tandíjra, közvetlenül nekem küldték, én meg elköltöttem a film büdzséjére. Az iskolának nem tetszett a film, és az se, hogy nem fizettem tandíjat, és elhasználtam a pénzt, ezért nem kaptam diplomát. Később, amikor elkezdték használni a nevemet az iskola hirdetéseiben, azt mondtam egy interjúban: „Ez fura, mert nem tetszett nekik a filmem, és nem adtak diplomát.” Végül aztán elküldték. [Nevet] És az a diploma meg 1 dollár 50 cent pont arra elég, hogy vegyél egy kávét New Yorkban.

G.A.: A Permanens vakáció 12 000 dollárba került, aztán megcsináltad a Florida, a paradicsomot, ami eredetileg egy félórás rövidfilm volt. Ez mennyibe került?
J.J.: Körülbelül 7000 dollárba, vagy valahogy így.
G.A.: És nagyon lelkes volt a fogadtatása.
J.J.: Kiegészítettem a félórás filmet, de mielőtt tényleg bemutatták volna, írtam még két részt egy lehetséges egészestés filmhez. Nem gondoltam, hogy lesz lehetőségem leforgatni, de legalább ott volt a fiókban. Nagy szerencsém volt, és végül is elkészülhetett, mert kaptam néhány jó visszajelzést, és pár ember segített megcsinálni a hosszabb verziót. Wim Wenders adott valamennyi felhasználatlan nyersanyagot, ami A dolgok állásából megmaradt – ezt tulajdonképpen a félórás verzióhoz kaptam. A hosszabb verzióban a köztes fekete-fehér részeket egy speciális negatívra kellett felvenni, és Jean-Marie Straub adott egy tekercs fekete negatívot. Szóval, néhány igazán csodálatos ember segített. Nem tudom, miért csinálták. [Nevet]

G.A.: A filmben mindegyik jelenet egyetlen beállítás, és ezeket fekete képkockák szakítják meg, ami elég különös módja a történet elbeszélésének. Miért döntöttél úgy, hogy ezt a módszert választod, és miért érdekelnek ezek a hangsúlyos formai megoldások?
J.J.: Azt hiszem, ez onnan jött, hogy tényleg szeretem az irodalmi formákat. A költészet nagyon szép, de az üres hely a papíron éppen olyan hatásos lehet, mint az, ahol a szöveg van. Vagy amikor Miles Davis elhallgat, attól válik a játéka teljessé. Az irodalmi és a zenei struktúrák érdekeltek. Nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy abban az időben Carl Dreyer és Bresson nagyon letisztult filmjei is hatással voltak rám. Aztán az MTV indulásakor úgy tűnt, hogy a filmkészítés a reklámipart kezdi utánozni, és ez a képáradat nem felelt meg az ízlésemnek. Ez is közrejátszott abban, hogy egyszerűségre törekedtem.

G.A.: A filmet nyilvánvalóan lehet komolyan is értelmezni, ugyanakkor tele van humorral, és ez elmondható az összes munkádról. Miért olyan fontos a vígjátéki elem a filmjeidben?
J.J.: A nevetés jót tesz a léleknek, és Oscar Wilde azt mondta: „Az élet túl fontos ahhoz, hogy komolyan vegyük.” Nagyon szeretem ezt az idézetet, és a munkáimmal kapcsolatban is így érzek. A Szellemkutyában van egy idézet a Hagakuréból, amit egy öreg szamuráj írt. Arról szól, hogy hogyan kéne a fontos dolgokat könnyedén és a kevésbé fontosakat komolyan venni. Nagyon szeretem az efféle ellentmondásokat.

G.A.: A Florida, a paradicsom és a Törvénytől sújtva című filmekben John Lurie szerepel, és te is  részt vettél a zenei életben, mielőtt filmeket kezdtél készíteni.
J.J.: Nagyon érdekes időszak volt New Yorkban a ’70-es évek vége és a ’80-as évek eleje. Izgalmas volt a zenei élet, mert nem kellett virtuóznak lenned ahhoz, hogy zenélj. Sokkal inkább arról szólt, hogyan fejezzük ki magunkat. Sok különböző művész – zenész és filmes – a „garázsesztétikát”  vallotta, ami igazán inspiráló volt. Nem a hírnév vagy a karrier volt a lényeg, és nem is a virtuozitás vagy a feltűnősködés, inkább az, hogy igazi érzelmeket fejezz ki akármilyen formában, főleg úgy, hogy felkapsz egy gitárt, nem nagyon tudsz játszani rajta, de azért csak pengeted. Ez sok mindent elindított. A Sex Pistolst és a Ramonest mindig nagyon fontosnak tartottam a hangzásvilág lecsupaszítása miatt. A Dogma 95 sokat köszönhet a punk rock tisztaságának. De a Clash-t is imádom, mert ők meg pont az ellenkezőjét csinálták. Keverték a műfajokat, és azt mondták: „Hozzatok reggae-t, rockabilly-t, R&B-t, mi majd fogjuk az összeset, és megtöltjük az érzéseinkkel.” Ez a két ellentétes esztétika hatott rám és inspirált.

G.A.: Arról beszélsz, hogy ezek a zenészek érzelmileg nyitottak, de amikor bemutatták a Florida, a paradicsomot, néhányan nem egészen értették a hozzáállásodat John Lurie karakteréhez, aki minden, csak nem nyitott érzelmileg; nagyon is sokat foglalkozik a saját image-ével, ahogy a Törvénytől sújtva című filmben Tom Waits is. Úgy tűnik, az érdekelt, hogy kipukkaszd az énképüket, azt a tulajdonságukat, hogy lazának próbálnak látszani, és megmutasd, hogy őszinte és egyenes emberek képesek megváltoztatni őket. Ezt érvényes interpretációnak tartod-e, és ha igen, miért foglalkoztatott ez a téma?
J.J.: Milyen téma? Bocsánat, elkalandoztam. [Nevet] Számomra John Lurie karaktere nem érzelemmentes. Próbál az lenni, de átlátszóan csinálja. Mindenkinek el kell mondanom, hogy amikor befejezek egy filmet, és bemutatják, soha nem nézem meg még egyszer. Nem szeretek visszanézni. Nem is szeretek beszélni róluk! [Nevet] Szóval, most mélyre kell ásnom az emlékeimben, mert nem szeretem újranézni a filmjeimet. De úgy emlékszem, hogy John Lurie karaktere nagyon emberire van formálva azáltal, hogy nem tudja palástolni az érzelmeit, és amikor Éva elmegy, kiborul, annak ellenére, hogy rosszul bánt vele. De nem akarta, hogy elmenjen, és ez az ellentmondás nagyon emberi, elhibázott és átlátszó. Nem hiszem, hogy képes elrejteni az érzéseit. Van ennek bármi köze a kérdéshez? [Nevet]

G.A.: Abszolút. Azt hiszem, megerősíti azt, amit mondtam.
J.J.: Beszéljünk a baseballról!
G.A.: Semmit sem tudok a baseballról.
J.J.: A baseball az egyik legszebb játék. [Nevet] Tényleg. Nagyon Zen-szerű. Az amerikai focit nem szeretem. Szerintem unalmas, nevetséges és kiszámítható. De a baseball nagyon szép. Gyémánt alakú pályán játsszák. [Nevet]
G.A.: Láttam néhány filmet róla.
J.J.: A krikett szerintem értelmetlen. [Nevet] Jó nézni, és tetszik, hogy teaszünetet tartanak. [Nevet] Ez mind nagyon szép, csak nem értem. A barátaim a Clashből próbálták elmagyarázni sok évvel ezelőtt, de nem értettem, miről beszélnek.