Howard Hawks egy klasszikus anekdotájában rávilágít a hollywoodi tömegfilm és az eredetiség kényes viszonyára: a filmrendező Howard Hughes multimilliomossal folytatott acsarkodása odáig fajult, hogy Hughes azt követelte tőle, húzza ki A törvényenkívüli című westernjéből az „Elő a fegyvert!” mondatot, mivel annak jogai a milliomost illetik. Hawks a pert elkerülendő eleget tett a kérésnek, miközben az eseten fellelkesült kollégái – többek között Billy Wilder és Frank Capra – gúnyos táviratokban olyan szentenciák kizárólagos jogait követelték, mint a „Szerintem arra mentek!” és az „Imádlak, drágám!”. A posztmodern Álomgyárban a bevallottan kreatív újrahasznosítást művelő Quentin Tarantinón kívül talán James Cameron az egyik legszerencsésebb alkotó, akit rendre megtalálnak a fentiekhez hasonló súlyú vádakkal. A továbbiakban a Terminátor – A Halálosztó plágiumperének tárgyi bizonyítékai láthatóak-olvashatóak, úgymint a két vitatott Végtelen határok-epizód és az Üvöltenék, de nincsen szám című proto-cyberpunk novella.

Az idei velencei filmfesztivál nagydíját a Tarantino által vezetett zsűri sokak meglepetésére Sofia Coppola negyedik filmjének, a Somewhere-nek ítélte, amellyel a rendező a nagyobb költségvetés és a kosztümös biopic műfajfilmes fogalmazásmódja felé tett kitérő után visszatért az Elveszett jelentés által kitaposott útra. Coppola Lick the Star c. 1998-as kisfilmje és 2003-as videoklipje tovább árnyalja a szerzőről alkotott képet.

Jerome Bixby először 1953-ban megjelent, Élni jó című novellája nem csupán a démoni gyerekeket szerepeltető horrorfilmek egyes számú forrásműve (melyek felfutása már az ötvenes években megkezdődött olyan mozikkal, mint a Bad Seed, majd a későbbiekben kiteljesedett Az ártatlanok című Henry James-adaptációval és a több verziót is megért Elátkozottak falujával), de a legkíméletlenebb diktatúrát modellező szikár parabola csaknem összes számottevő motívuma felbukkan a későbbi amerikai horrorban, legyen szó egy istenszerű lény őrjöngéséről (Ellison: I Have No Mouth And I Must Scream) vagy a borzalmakkal teli kukoricaföld misztériumáról (King: Végítélet, A kukorica gyermekei; Simmons: Summer of Night, Shyamalan: Jelek). Magát az eredeti történetet – annak ellenére, hogy egy állapotot bemutató cselekménye és komor hangvétele jócskán elüt a széria csattanóra kihegyezett és némiképp szentimentális fabuláitól – a Homályzóna sajátította ki, a sorozat minden egyes rebootjánál újabb lábjegyzetet fűzve a peaksville-iek szenvedéseihez. A nagyjából húszéves különbségekkel (először 1961-ben, majd az 1983-as szkeccsfilmben, végül pedig a sorozat 2002-es évadjában) elkészült olvasatok mindemellett azt is kiválóan modellezik, milyen irányokban változott a televíziós tömegszórakoztatás az elmúlt negyven év alatt.

A korábban csak színészként tevékenykedő  Ben Affleck társ-forgatókönyvíróként először 1997-ben, a Good Will Huntinggal tette próbára tehetségét – majd tizenhárom évvel ezelőtt útnak indított motívumai az általa rendezett két nagyjátékfilmbe is bekerültek, és mára szinte szerzői kézjegyek kisebb halmazába rendeződtek. Helyszínválasztás tekintetében Affleck látszólag rendíthetetlen hűséget tanúsít Boston iránt, amely központi figurák, konfliktusok, tematikai jellegzetességek szempontjából is meghatározó szerepet tölt be. Hősei minden esetben fiatal, külvárosi figurák, akik előbb-utóbb döntéshelyzetbe kerülnek, és valamiféle erkölcsi vagy a saját sorsuk szempontjából meghatározó állásfoglalásra kényszerülnek. Amíg a Good Will Hunting és a legutóbbi opusz, a Tolvajok városa esetében a fiatal főhősnek döntenie kell arról, hajlandó-e a legjobbat kihozni magából és kitörni megszokott, külvárosi környezetéből, amelyhez gyermekkori kötelékek, erős bandaszellem is fűzik,addig a  Hideg nyomon központi figurájának egy másik ember sorsával kapcsolatban kell súlyos, morális döntést hoznia. Az utóbbi két film esetében Affleck csupán rendezőként és forgatókönyvíróként működött közre, de alapanyagként mindkét mű tökéletes összhangban áll a sokoldalú alkotó saját motívumrendszerével, legyen szó a szintén „bostonhű” és gyakran kis közösségek viszonyrendszerét felvázoló bűnügyi regényíró Dennis Lehane (Hideg nyomon, Titokzatos folyó), vagy az ugyancsak sok szálat és a bűnös külvárost középpontba állító Chuck Hogan (Prince of Thieves) művéről.

Magyar rapszódiák
A magyar táncfilmek között azonban sajnos akad olyan mű is, ahol egyáltalán nem világos, hogy mi végre forgatta filmre az alkotó a koreográfiát, hiszen egyáltalán nem él a film adta lehetőségekkel. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy itthon, a külföldi gyakorlattal ellentétben, többnyire koreográfusok, nem pedig filmes szakemberek rendezik a táncfilmeket. Az idei EDIT-en sor került egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol a magyar filmek alkotóit lehetett meghallgatni. Ez az egy óra sok kérdést megválaszolt: egyfelől a filmes szakma nem nyitott a táncművészetre, így a táncfilmre sem (a helyzet pedig a financiális gondok növekedésével valószínűleg romlani fog). Ez azt jelenti, hogy a koreográfusok, még ha akarnának, sem tudnak profi segítséget igénybe venni. Míg a legtöbben érezhetően tisztában voltak korlátaikkal, volt, aki egy vállrándítással csak annyit mondott, ha filmet akar forgatni, majd előkapja az otthoni kézikamerát. Sajnos a legújabb magyar alkotások valóban azt bizonyítják, hogy a táncfilmek honi készítői számára még mindig nem világos: a táncfilm épp annyira film, mint amennyire tánc.

ODEON-LLOYD MOZI
2010. SZEPTEMBER – 2011. JANUÁR

Kortárs magyar filmek az Odeonban
Hétfőnként friss hazai

A filmhu partnerségével folytatódik az Odeon-Llyod mozi kortárs magyar filmeket felvonultató sorozata: a Kortárs Magyarok – Filmhu-Odeon Filmklub hétfőnként a legfrissebb hazai alkotásokat mutatja be, a vetítéseket pedig ezúttal is beszélgetések követik az alkotókkal.

Nemrég ért véget a hatodik EDIT Nemzetközi Táncfilm Fesztivál, ahol fenékriszáló madaraktól és vérbosszúra készülő Adidas-cipőktől kezdve Beckett élő bábuként menetelő színes figuráin át egy földön fetrengő kompániáig és sikítozó japánokig rengetegféle és -fajta népség perdült táncra a vásznon. A táncfilm fogalma azonban máig tisztázatlan mind a készítők, mind a kritikusok szemében. A következőkben a műfaj meghatározására teszek kísérletet, miközben filmes példákon keresztül igyekszem feltérképezni, hogyan gondolkodnak országhatáron belül és kívül a táncfilmről.

A beszédes című Masters of Horror keretein belül olyan kultikus rendezők készítettek epizódokat, mint John Carpenter, Stuart Gordon, Tobe Hooper vagy a japánból importált Takashi Miike. A második évad Pelts című darabja a rendezőként a hetvenes években debütált, és az olasz giallo műfajának és egyéb horror-szubzsánerek ikonikus figurájává lett karakteres szerzői filmese, Dario Argento keze alól került ki. Noha a Pelts egy jól formált, gore-ban és slasher-motívumokban gazdag misztikus horror, amely hű a műfaj(ok) követelményeihez, jelentősége mégis abban áll, hogy rendezője látásmódján, stílusán túl rengeteg képi-tematikus önidézetet és utalást tartalmaz, amelyek közvetlenül referálnak az eddigi életmű egyes filmjeire (ellentétben a Masters of Horror első évadjában a szintén általa rendezett Jenifer című epizóddal, amely egy főbb motívum kivételével nem bővelkedik ezekben). A Pelts egy afféle Argento-szótár: tükörmetafora, misztikus kolorizmus és költői killing scene.

Figyelem! A videó alatt spoilereket tartalmazó elemzés következik!

Szeptemberben a Prizma Online-on szó volt többek között egy emblematikus melegpornóról, Lucas avantgárd-kísérleti rövidfilmjeiről, Natali Hibridjéről, illetve a Cinefest-tudósításunk keretei között a Pál Adriennről is. A Jarmusch-interjú ízelítő a múlt héten a boltokba került új lapszámból. MONSTER OF THE WEEK című új rovatunkban minden héten kiemelünk egy kuriózumértékű darabot a világ fantasztikus tévéfilmjeinek- és sorozatainak jókora korpuszából.

Jarmusch életműve szorosan kötődik a zenéhez. Korai munkásságát alapvetően határozta meg az amerikai New Wave születése és jelenleg is szoros kapcsolatot ápol a független popzenével. Del-Byzanteens néven zenekart is alapított, filmjeiben gyakran szerepelnek zenész-ikonok. John Lurie, Tom Waits, RZA, Neil Young pedig nem csak cameóikkal, hanem zeneszerzőkként is markánsan jelen vannak. Jarmusch zenére komponált, suhanó autofahrtokból felépülő montázsai és fragmentált elbeszélései alapján feltételezhetnénk, hogy a tizenévesen megőszült bőrdzsekis hipszter életművében a játékfilmek mellett a videóklipek is igen nagy jelentőséggel bírnak. A mindössze hét elkészült videóklip azonban közel sem erről árulkodik.