Oliver Stone Hollywood egyik legpolitikusabb rendezője. Már az 1986-os Salvadorban az USA álszent és embertelen külpolitikájáról igyekezett lerántani a leplet, majd teljes trilógiát szentelt a történelmi léptékű baklövésnek bizonyuló vietnami háborúnak (A szakasz, Született július 4-én, Ég és Föld), filmre vitte a Kennedy-gyilkosság körül szövődő legnépszerűbb összeesküvés-elméletet (JFK), nagy élvezettel mutatta be „kedvenc” republikánus elnökei tündöklését és bukását (Nixon, W.), és tisztelettudó dokumentumfilmet készített az általa nagyra tartott balos diktátorokról (South of the Border, Commandante). Kezei között még Nagy Sándor élettörténete is nyilvánvaló példázattá vált, mely Amerika közel-keleti betolakodására szolgáltat vaskos tanulsággal bíró történelmi analógiát. Ebbe a sorba illeszkedik tökéletesen az 1987-es Tőzsdecápák, mely a Stone által gyanakodva figyelt kapitalizmus elsőszámú pacemakerét, a Wall Streetet veszi célba, ahol legalább olyan kemény farkastörvények uralkodnak, mint a politikai vagy a valós hadszíntereken. A film a tőzsde világáról alkotott sztereotípiákat ügyesen felhasználva állítja szembe a könnyű meggazdagodással csábító brókerközeget az egyszerű munkások szerény, ám becsületes életmódjával – az antagonista Gordon Gekko figurájába sűrítve mindazt a vonzerőt és romlottságot mely a világ legnagyobb pénzcirkuszát jellemzi.

A Wall Streetet közutálatnak kitevő 2008-as pénzügyi válság ezüsttálcán kínálta a lehetőséget a Tőzsdecápák folytatására, így senki sem lepődött meg igazán, mikor Stone – korábbi nyilatkozataival szembe menve – hirtelen felugrott a 20th Century Fox dokkjából kihajózó sequel fedélzetére és magához ragadta a kormányrudat. A magas labdát azonban ezúttal nem sikerült lecsapnia, hiszen a Tőzsdecápák – A pénz nem alszik egy érzelgős, minden ízében érdektelen tanmese lett. A didaktikus felhang persze az első részből sem hiányzott, de ott a működő konfliktusok részben tudták feledtetni ezt a tanítói hevületet. A folytatás azonban olyan, mint egy rossz másolat, mely nemhogy az eredeti sztori izgalmas továbbgondolására, de még egyszerű felmondására is képtelen.

A cselekmény középpontjában ismét egy fiatal bróker áll, aki hasonlóan ambivalens viszonyba kerül Gekkóval, mint a zöldfülű Bud Fox annakidején. Ezúttal nem az erkölcsi példaképként szolgáló apa figurája bonyolítja a mester-tanítvány viszonyt, hanem az a tény, hogy a főhős épp Gekko lányát készül feleségül venni, aki nem lelkesedik túlzottan börtönből frissen szabadult apjáért. A két figura közötti vívódás nemcsak Shia LeBeouf halovány alakítása miatt válik hiteltelenné, már maga az erőltetett fordulatokat felsorakoztató forgatókönyv sem teszi átélhetővé a főhős dilemmáját. Míg az elveihez ragaszkodó apa alakja valóban a tőzsde látszatvilágának ellenpontjaként működhetett az első részben, a folytatásban prezentált romantikus szál csak nyakatekert dramaturgiai mesterkedéssel hozható összefüggésbe a Wall Streeten zajló cselekménnyel. A film legnagyobb bűne azonban egyértelműen Gordon Gekko „kasztrálása”. Gekko az első részben a lehengerlő kapzsiság apostola volt. Nem is egy személy, inkább egy megtestesült fogalom. Ezt a vonását nyilvánvalóan meg szerették volna őrizni a Tőzsdecápák 2-ben, de közben igyekeztek a love story-hoz is hozzáigazítani a karaktert. Ennek az lett az eredménye, hogy Gekkónak úgy kéne hoznia a kíméletlenül sármos ragadozót, hogy közben megtört, vezeklő apaként is funkcionál, ezzel az összetettséggel azonban épp a vegytiszta karakter esszenciája veszik oda. Hiába az átlátszó pálfordulások, és Michael Douglas eredendő karizmája, a Gekko-varázsból csak a lépten-nyomon puffogtatott, ironikus szentenciák maradnak.

A forgatókönyvírók nyilván érezték, hogy Gekko nem működik igazi antagonistaként, ezért szerződtettek a helyére egy új csúcsbrókert, aki teljes erőbedobással szimbolizálhatja a Wall Street-i kapzsiságot. A Josh Brolin által megformált bankvezér azonban nyomába sem ér elődjének, hiszen a legkevésbé sem rendelkezik annak ördögi vonzerejével, pusztán a külsődleges manírokat veszi át (szivar, műgyűjtés, egysoros bölcsességek). Izgalmas karakterek és átélhető konfliktusok híján zavaróan előtérbe nyomakodik a film didaktikus vonulata, mely a környezettudatos üzleti gondolkodás fontosságát propagáló bárgyú tanmesével és a pénzvilág ürességét hangsúlyozó buborék-metaforikával ostromolja állandóan nézőjét. Sokat elárul a színvonalról az a tény, hogy a film csúcspontjait két szellemes – ám korántsem szenzációs – cameo jelenti, melyek során Charlie Sheen és Oliver Stone ironizál saját magán. Meglepő, hogy Stone még vizuális kreativitását is elvesztette a rendezés során, hiszen elképesztően gagyi „mátrixos” animációkat alkalmaz a válság megállíthatatlan elburjánzásának képi megfogalmazására. A romantikus filmek legrosszabb hagyományát idéző, könnyben úszó finálé során pukkad ki végleg a silány celluloid-buborék, mely egy pillanatra sem volt képes elhitetni magáról, hogy valós tartalom áll mögötte. Leróva Gekko iránti hódolatomat, bátorkodom az alkotóknak címzett szellemeskedő intelemmel befejezni a cikket: Fiúk, lehet, hogy a pénz sosem alszik, de a néző olykor igen!