A hetvenes évek második felében a punk előretörésével útjára indult a hozzá nem értést büszkén vállaló amatőrök mozgalma, és emellett több ország filmművészetében is felerősödött egy hasonló tendencia, amely szoros kapcsolatban állt a zenével. New Yorkban fiatal amatőr filmesek egy csoportja 8 és 16mm-es kamerákkal felszerelkezve tört magának utat a helyi underground kultúrába, a „No Wave” néven is emlegetett rövid, szubkulturális hullám magában foglalt filmet és zenét is, és mindez némileg a művészetek közötti átjárást is erősítette.

Az irányzat egyik meghatározó alkotója, Amos Poe amerikai független filmes 1977-ben készítette el The Foreigner című nagyjátékfilmjét. A történet középpontjában Max Menace (Eric Mitchell) áll, aki idegenként érkezik New Yorkba, hogy különböző emberektől kérjen támogatást, kapcsolatokat alakítson ki, szüntelenül menedéket keresve. Senkinek nem árulja el, hogy ki is ő pontosan és honnan is érkezett, így jobb híján mi is csak találgathatunk, hogy esetleg valamiféle titkos ügynökkel, vagy bérgyilkossal van dolgunk. Megérkezésétől kezdve szemmel tartják, figyelik és követik, többek között egy zilált punk horda és egy női magánnyomozó is el akarja tenni láb alól. Az, hogy kik ők és miért is üldözik pontosan főszereplőnket, nem derül ki a filmből, de érezhetően nem is fontos. Poe mindezt egy meglehetősen laza, epizodikus szerkezetbe önti, s felvet ugyan leginkább bűnügyi filmekből ismert műfaji sémákat, mint a thrillerekre jellemző „menekülő férfi” karaktert, de látványosan nem foglalkozik velük, egyfajta posztmodern gesztusként inkább felhígítja őket punkzenével és az underground közérzettel.

A szereplők amatőrök, játékuk harsány és túlzó, legtöbbször kizárólag az a dolguk, hogy csak legyenek a kamera előtt. A történethez hasonlóan a színészi játék is másodlagos, mert sokkal fontosabb a film atmoszférája, a New York-i utcák hangulata. A hömpölygő tömegek, a taxik, az éjszakai fények, lepusztult motelek, szürke sikátorok és a bennük kallódva bóklászó, fehér öltönyös idegen. Ezt a sajátos atmoszférát erősíti a zene is, ami hipnotikus hangulatával cipel minket az idegen mellett. Az alternatív zenekultúra jelenléte végigkíséri a filmet: Max lepukkant hotelszobájában egy punk muzsikáról szóló tévéműsort néz, majd egy The Erasers kocsmakoncert során a The Cramps nevű punkbanda tagjai meglincselik a vécében. Utóbbi jelenetben – mely talán a film egyik legerősebbje – szinte érezni lehet a mellékhelyiség szagát, ahogy a bőrruhás punkok nekiesnek Maxnek, miközben párhuzamosan látjuk, ahogy a The Erasers nyúzza a hangszereket a színpadon. A film mintha azt is sugallná az alternatív zene szerepének hangsúlyozásával, hogy a városba jött idegen nem kerülheti ki az underground kultúrát: az utcákon követi és üldözi őt, hogy aztán végül sorsfordítóan magával rántsa. (Egy rövid szcéna erejéig a Poe több filmjében is szereplő Deborah Harry, a későbbi new wave együttes, a Blondie énekesnője is feltűnik.)

A The Foreigner fekete-fehér, 16mm-es nyersanyagra forgott, a stáb gerilla módszerekkel dolgozott a nagyvárosban, mely egy-egy jelenetben ki is tűnik (pl. egy újságárus belemosolyog a kamerába). Maxet kézi kamerás felvételekkel követjük a városban, ahogy keresi a helyét és saját magát is ebben az egész forgatagban. Ő még megpróbál helyet találni magának a világban – ahol talán megállhat és megpihenhet –, ellentétben az őt szemmel tartó szubkultúrával. Miközben kazettás magnóján hallgatja saját eszmefuttatásait, többször felvetődik benne a gondolat, hogy van-e egyáltalán helye ebben a rendszerben. Egy belső monológjában említi, hogy lépten-nyomon meghalnak mellette az emberek, így mindig tovább kell állnia, csak még azt nem sejti, hogy a New York-i undergroundnál számára véget ér a folytonos utazás.

Az operatőri munkában az a Johanna Heer segédkezett, aki később Bódy Gábornak fényképezte a Kutya éji dalát (1983), amely a több szempontból is hasonló magyar filmes irányzat, az új érzékenység emblematikus darabja. Az ő személyén kívül több érdekes párhuzam is található a két filmben, legyen szó az alternatív zenekultúra beemeléséről, vagy a Bódy által játszott álpap és Max Menace közötti hasonlóságról. Mindketten idegenként érkeznek valahova, majd menekülniük kell, aminek pontos körülményei teljesen sosem derülnek ki. (Egyébként Amos Poe egy másik filmje, a Subway Riders (1981) szerepelt is a Bódy által alapított nemzetközi videofolyóiratban, az Infermentalban.) Maxet végül eléri a végzete, és hosszas menekülés után (amely szintén hasonló Bódy álpapjának nagy éjszakai futásához) pár fegyveres idegen agyonlövi. Max ráborul a kikötő korlátjára, hogy halála pillanatában sokatmondóan a Szabadság-szobrot nézze.

A The Foreigner egy műfaji félhangokkal megtűzdelt közérzetfilm a hetvenes évek második felének New York-i undergroundjáról; egy amatőr opus, ami nem is akar más lenni. Három évvel később egy másik hasonlóan kallódó idegen, egy Allie nevű világcsavargó fogja róni ugyanezeket az utcákat, céltalan kódorgással eltöltve sajátos Permanens vakációját. Csak punkzene helyett ő már jazzt fog hallgatni.