#9. Pálos Máté: „movies only make me sad”

Pálos Máté

2010/10/27

Az idei velencei filmfesztivál nagydíját a Tarantino által vezetett zsűri sokak meglepetésére Sofia Coppola negyedik filmjének, a Somewhere-nek ítélte, amellyel a rendező a nagyobb költségvetés és a kosztümös biopic műfajfilmes fogalmazásmódja felé tett kitérő után visszatért az Elveszett jelentés által kitaposott útra. Coppola Lick the Star c. 1998-as kisfilmje és 2003-as videoklipje tovább árnyalja a szerzőről alkotott képet.

A talányos Lick the Star szóösszetétel egy tizenkét éves lányok által alapított szekta fedőneve, amelynek elsődleges célja a fiúk patkányméreggel történő „legyengítése”. A terv azonban meghiúsul, a lányok nem tudnak megállapodni az első áldozat személyében, elárulják vezetőjüket, békét kötnek a fiúkkal, majd együttest alapítanak. A Lick the Star, amit Coppola huszonhét évesen rendezett, felvonultatja az összes rá jellemző stílusjegyet és tematikai motívumot.

A kisfilm első képe, amelyen egy autó ablakán kifelé nézegető lányt látunk, a rendező játékfilmjeinek is emblematikus beállításává vált. Állandó témáját, az izoláltságtól szenvedő, magányos, közvetlen környezetével éles konfliktusban álló, álmodozó főhősnők melankóliáját lényegre törően és vizuálisan izgalmasan fogalmazza újra és újra: ennek az alapviszonynak a továbbfejlesztett képi megjelenítése az Elveszett jelentés egyik fő látványeleme, Charlotte üvegkalitkaszerű szállodaszobája.

Coppola játékfilmjeihez hasonlóan, a Lick the Starban is az érzelmi töltést a történetvezetés helyett a giccshatárig fokozott és esetenként azon bátran túllépő vizuális stilizáció és a kísérőzenék önkényes használata adja. Az önmagáért való „szépelgés” témájára reflektál a film első perceinek osztálytermi jelenete is, amelyben a táblára írt „What is Beauty?” kérdéssel kapcsolatban az egyik lány leendő modellkarrierjéről beszél. A Lick the Star formai és tartalmi szinten is meghatározó központi motívumai, a mesterségesen létrehozott szépség, az álomszerű giccs, a műanyag tinivilág, az Öngyilkos szüzekhez hasonlóan egyfajta „emlékkönyv-esztétikát” hoznak létre. Ezt erősítik a kis mélységélességű közelképek, a lassítások és képátúszások, az ellenfényben úszó „lebegő képek”, a 80-as évek videoklipjeit idéző hangulat, a kaotikus posztnew-wave zenei aláfestés és a pop-artra tett utalások.

Coppola stílusa alapvetően a vizualitásra épül, és már önmagában is a zenei szerkesztésmód határozza meg. Az általa rendezett öt klip észrevétlenül simul az életmű szövetébe, amit az a tény is mutat, hogy az Airnek (2000) és Kevin Shields-nek (2003) készített videók Coppola játékfilmjeinek erős atmoszférával bíró képeiből vannak összevágva. A sorból némileg kilóg a The White Stripes „I Just Don’t Know What to Do with Myself” c. feldolgozásához készített kisfilm, amely a rendezőtől szokatlan nyerseséggel fogalmaz.

A dalszövegben tizennégyszer elhangzó „nem tudom mit kezdjek magammal”-mondat elkerülhetetlenül a rúd körül vonagló Kate Moss önvallomásaként értelmeződik, és ezzel a kevéssé árnyalt gesztussal Coppola saját hősévé avatja az egyébként hírhedten botrányos múltú szupermodellt, akinek problémája megegyezik a környezetüktől való elszakadásuk miatt önpusztításba kezdő bakfisok (Öngyilkos szüzek), a férjétől elidegenedő ifjú filozófus (Elveszett jelentés), és Marie Antoinette fő konfliktusával. Coppola klipje sajátos detournementként, sikeres üzeneteltérítésként értelmezhető, amennyiben a nyilvánvalóan a férfivágy kielégítésének céljából lejtett szexuális tánc szinte észrevétlenül profánná, esetlenné, helyenként idétlenné, és ezáltal személyessé válik, amit a dalszövegben sokat ismételt mondat személyessége is kiemel. Sofia Coppola és a klipjében vonagló Kate Moss így egyszerre űz gúnyt magából és abból a giccses divatvilágból, amelynek kódjait a rendező előszeretettel használja filmjeiben.