Hatásosan adagoljuk. Kicsi, színes, fogyasztása nem vesz sok időt igénybe, hatása viszont annál tartósabb. Sőt, egy maréknyi leküldésével még változatosabb élményekben lehet részünk. Ezt a kúrát írja fel idén is az EuShorts Rövidfilm Fesztivál, mely 4 év hagyományaihoz híven ismét Európa legjobbjaiból szemezget és porciózza a közönségnek. Idén is különleges összetevőkkel egészítjük ki a koktélt: kalandos hangulatingadozásokat vizionálunk. Laza tematikus blokkjainkban a lehető legváltozatosabb érzelmi hullámvasutazásokra invitáljuk a cinefileket. Célunk, hogy egyik szemük sírjon, a másik nevessen, esetleg kérdően meredjen, szájuk sarka izgatottan remegjen, vagy éppen mosolyra görbüljön. Ez van, Európának idén változékony és gyakran cinikus a hangulata, olykor kitörően vidám, máskor egészen komor, búsulni azonban csak azért lehet, mert a legjobb darabok hamar véget érnek.

Tizenkettedik bejegyzésével a múlt héten a MONSTER OF THE WEEK elérte a hivatalos évadméretet, így decemberben a második etap előtti rövid parkolópályára áll (habár a tévés horrorfilmek rajongói az ünnepek alatt sem maradnak majd unaloműző nélkül). A rovat 2011 januárjában, részben a Prizma ifjúsági és gyerekfilm-számának jegyében tér majd vissza, de a hatvanas-hetvenes évek délelőtti horrormatinéi mellett természetesen bőven akad majd néhány érettebb közönségnek szóló tétel. Addig is, a tovább gomb után mindenki átböngészheti az eddig született bejegyzések zanzáját, hátha akad pótolnivaló.

Észtország a mai napig a kelet-európai animáció egyik fellegvára. A volt szovjet tagállamok nemzeti filmgyártásainak furcsa ellentmondása, hogy az „aranykort” mindenhol a társadalmilag és kulturálisan is politikai elnyomás alatt töltött évtizedekre datálják. Ahogy a magyar animáció a hetvenes és nyolcvanas években élte aranykorát az állami Pannónia Filmstúdióban, úgy a még szigorúbb moszkvai irányítás alatt álló Észtországban is a nyolcvanas évekbeli peresztrojka alatt jött létre az az elsősorban Priit Pärn nevével fémjelezhető nemzeti animációs műhely, amely magával hozta az észt animációnak a mai napig tartó, fesztiválsikerekben mérhető nemzetközi elismertségét. A legfrissebb észt animációs termésből az idei Anilogue rövidfilmes programjában négy film is helyet kapott.

A Belleville randevú magával ragadó kalandvígjátékát jegyző francia író-rendező, Sylvain Chomet már első egészestés filmje stáblistáján is tisztelettel adózik az Hulot úrként mozi-ikonná vált színész-rendező, Jacques Tati oeuvre-je előtt. Az illuzionista pedig, amely Chomet második egészestés animációja, egyenesen a burleszk-sztár honfitárs több mint ötven éve eredetileg élőszereplős filmnek íródott, ám fiókban maradt forgatókönyvéből lett rajzfilmre adaptálva.

Immáron országosan 59 Inmedio és Relay boltban kapható a Prizma negyedik, Jarmusch-sal foglalkozó száma. A lapot korlátozott példányszámban, január közepéig találjátok meg az alábbi boltokban!

A stand-up comedy előadó a bár ittas közönsége elé lép, hogy hasizmaikat igyekezzen próbára tenni; egy négytagú család, apa, anya, gyerekek, önnön közös portréjukat szeretnék megörökíteni egy profi fotós műtermében. Azonban a triviálisnak tűnő helyzetek furcsa (értsd: kellemetlen, kényelmetlen, kínos, sokkírozó) mellékvágányokra kerülnek a fiatal brit animációs rendező, Joseph Pierce rövidfilmjeiben. Legutóbbi filmes munkája, a stuttgarti Trickfilm-Festival-fődíjas Családi portré a 2010-es Anilogue-on az Európai animációs összdíjra, a Cartoon d’Orra idén nominált alkotásokat bemutató blokkban látható.

A japán származású, New Yorkban élő grafikus, Motomichi Nakamura sokszínű munkássága nem csak az animált mozgókép és a graphic design fogalmának átalakulására és „új média-művészettel”, video-művészettel való fúziójára, hanem videoklipjei révén az animált brutalitás potenciális felszabadító jellegére is rámutat.

2010. november 24.-én szerdán az Artkatakombában (Bp. Szt István krt. 2, Jászai Mari tér) Sidney Peterson The Cage című filmjét vetítjük. A film előtt Lichter Péter mutatja be a szerzőt és az amerikai avantgárd korszakát. Mindenkit szeretettel várunk!

A modern amerikai science fiction egyedi hangú mesemondóját – aki a lírával, a gyermekkor varázsával és a legkülönfélébb hangulatokkal operáló novelláiban és regényeiben rendre ki is kezdte választott zsánerének határait – a televízió médiuma két látványos etapban emelte piedesztálra. Elsőként rögvest a médium aranykorában: az ötvenes-hatvanas években a misztikus és thrillersorozatok (az Alfred Hitchcock Bemutatja című szériától az Alkonyzónáig) éppoly előszeretettel nyúltak Ray Bradbury írásaihoz, mint a magas presztízsű teledráma-antológiák (Playhouse 90), majd a következő évtizedek elszórt, ám azóta klasszikussá vált moziadaptációi (Pánik New Yorkban, 451 Fahrenheit, A tetovált ember) után Bradbury a misztikus sorozatok nyolcvanas évekbeli felfutásával került újra a katódsugár pásztájába. Míg a Gonosz lélek közeleg moziverziója 1983-ban a Disney-stúdió megreformálásának igényét jelezte, addig televízióra nem csupán az író egyik legtöbbet citált művének átirata készült el (Marsbéli krónikák, amelynek forgatókönyvét nem mellékesen Richard Matheson jegyzi), de az ötvenes évek rebootolt tévéműsorai is előszeretettel vettek elő klasszikus Bradbury-novellákat. A szerző diadalmenetétnek csúcspontja kétségkívül az 1985-ben indult, és a kilencvenes évek elejéig futott The Ray Bradbury Theatre, amely már arra vállalkozott, hogy a kisképernyőre importálja a jókora életmű igen jelentős százalékát.

„A művészet ott létezik biztosan, ott toborozhat híveket, ahol az emberekben örök és csillapíthatatlan vágy él a szellem és az ideális iránt.”
Andrej Tarkovszkij

„A tiszta férfi Isten képmása, az abszolút Valami. A nő a Semmi szimbóluma: ez a nő értelme az univerzumban, így egészíti ki egymást nő és férfi.”
Otto Weininger