A modern amerikai science fiction egyedi hangú mesemondóját – aki a lírával, a gyermekkor varázsával és a legkülönfélébb hangulatokkal operáló novelláiban és regényeiben rendre ki is kezdte választott zsánerének határait – a televízió médiuma két látványos etapban emelte piedesztálra. Elsőként rögvest a médium aranykorában: az ötvenes-hatvanas években a misztikus és thrillersorozatok (az Alfred Hitchcock Bemutatja című szériától az Alkonyzónáig) éppoly előszeretettel nyúltak Ray Bradbury írásaihoz, mint a magas presztízsű teledráma-antológiák (Playhouse 90), majd a következő évtizedek elszórt, ám azóta klasszikussá vált moziadaptációi (Pánik New Yorkban, 451 Fahrenheit, A tetovált ember) után Bradbury a misztikus sorozatok nyolcvanas évekbeli felfutásával került újra a katódsugár pásztájába. Míg a Gonosz lélek közeleg moziverziója 1983-ban a Disney-stúdió megreformálásának igényét jelezte, addig televízióra nem csupán az író egyik legtöbbet citált művének átirata készült el (Marsbéli krónikák, amelynek forgatókönyvét nem mellékesen Richard Matheson jegyzi), de az ötvenes évek rebootolt tévéműsorai is előszeretettel vettek elő klasszikus Bradbury-novellákat. A szerző diadalmenetétnek csúcspontja kétségkívül az 1985-ben indult, és a kilencvenes évek elejéig futott The Ray Bradbury Theatre, amely már arra vállalkozott, hogy a kisképernyőre importálja a jókora életmű igen jelentős százalékát.

A magyarul két fordításban is megjelent (először a Kucka Péter által szerkesztett Riadó a Naprendszerben című válogatásban, majd az Agave által kiadott Az öröm masinériáiban) Srácok! Ültessetek óriásgombát a pincébe! a Jack Finney műfajteremtő regényével divatba jött testrablós science-fiction egyik legszebben megcsavart darabja. Bradbury megtartja a zsánert klasszikus korszakában jellemző kertvárosi közeget (lásd a példák sorát A testrablók támadásától kezdve Philip K. Dick Az álapa című novelláján át a Támadók a Marsról!-ig), a paranoia élményét ezúttal átszűrve a munkásságát meghatározó nosztalgikus-gyermeki látásmódon (ami például Dick ugyancsak gyerekfőhőssel dolgozó írásából egyértelműen hiányzik). De jóval markánsabb húzást jelent a műfaj eltolása a gasztronómiai tematika felé, amivel a hatvanas években publikált novella már a zsáner nyolcvanas években eluralkodott tendenciáit vetítette előre.

Az inváziós sci-fi értelmezési keretei a modernista és premodernista korszakban a politikai és hidegháborús paranoiától a nagyvárosi elidegenedésig terjedtek, hogy a nyolcvanas években a különféle, az AIDS-re és a rákos megbetegedésekre reflektáló betegség-metaforák (A dolog, Életerő) mellett a másik visszatérő tematikát a fogyasztói társadalom kritikája jelentse. A beszivárgó ellenség számára az emberiség gyenge pontját itt már nem a belső ellentétek jelentették, hanem az átmediatizált világban eluralgott birkatermészet (Elpusztíthatatlanok) és a fogyasztás utáni ellenállhatatlan vágy (The Stuff). Utóbbi filmhez hasonlóan – ahol a testrabló entitás pudingszerű desszert formájában veszi át az uralmat folyamatosan habzsoló áldozatai felett – Bradbury óriásgombái is egy jól kiépült kereskedelmi apparátus segítségével jutnak el a fogyasztók pincéjéig, majd étkezőasztaláig, hogy onnét már ínyencfalatként terjedve vonják be hálózatukkal előbb mikro- majd makrokörnyezetüket. A gasztronómiával kacérkodó testrablófilm nem csupán emlékeztet az „az vagy, amit megeszel” közhelyére, hanem mementóként is szolgál a végletesen kiszolgáltatott mindenkori fogyasztó számára: falatozó és falat viszonyában már mindinkább az asztalra helyezett táplálék a domináns fél.