1
Ahonnan az ablak hiányzik, ott találod az ablakot, miután a falra fölrajzolod. Ezt mondták, mire benőttem a cellát, a zoknim eltűnt, előkerült, majd hóbaglyot tömtek a lábfejem hűlt helyére. Csitítottak, hogy csak Jarmuscht mérgezzük így. Egy kis Lars von Trierrel, David Lynch-csel, mi nem ellened, csak a szöveged ellen dolgozunk. Ezt állították, merthogy szerintük a szövegem nem én vagyok, nem lehetek, ha egyszer benőttem a cellát. Sokkal több karom lett, mint szokott, és egymáshoz csatlakoztak, hozzám alig. A legutolsó kézfejemre tulajdonképpen ráharapott a fal, és minél több kar indult el, minél több csapódott a lágyuló falba, annál több bagoly került elő. „Nincs is ennyi zoknim!”, véltem hallani egy hiányzó ordítást, amikor leszerepelt a cella. Hisz eltűntem onnan, csak a végtagjaimból maradt egy háló, plusz 14 zokni bagoly. Hiányoztam, akár egy ablak.

„Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.”
William Blake:
Az ártatlanság jövendölései,
fordította Kálnoky László

Halott ember. A legfeketébb cím. Semmi jót nem ígér. Jim Jarmusch vizionárius haláltánca ott kezdődik, ahol egy tipikus western véget ér. „Nem tanácsos halott emberrel utazni”, kondul meg harangként rögtön a film elején a Henri Michaux-tól származó mottó, úgy figyelmeztetve bennünket, mintha csak a Pokol kapuján készülnénk belépni. Ezzel a baljós idézettel veszi kezdetét az öntörvényű gyászszertartás, mi pedig – a komor felütés ellenére – elindulunk a sosemvolt koporsó után.

Egyik
Ha beülök egy idegen mellé, hirtelen felerősödik minden, érzem, ahogy a gégémet súrolja a porral teli levegő, a tüdőm légzsákja csak egy nagyobb koccanásra vár, a nevető izmaimba, mintha horgot akasztottak volna. Próbálok viselkedni. Rá vagyok utalva egy másik emberre, a jogosítványára, a hangulatára, a bioritmusára. Ki tudja, milyen perverziói vannak, lehet, hogy kecskepornót néz otthon.

A szörny legijesztőbb része a tekintete, mert rémsége ellenére mégsem teljesen idegen. A néző Fantomra irányuló tekintetnek megkonstruáltsága szempontjából igen lényeges az a jelenet, amikor Christine először pillantja meg. A női főszereplő nézőpontjával való azonosulás kínáltatik itt fel, hiszen a Fantom azt kéri tőle, ne gondoljon a maszkjára, s ekkor a bajbajutott hölgy vak rémületének jelzéseként pár pillanatra el is homályosul a kép. A Fantom Christine-nek írott levelében is a női tekintet megvonásáért, maszkja megőrzéséért esdekel. A Fantom egyrészt fetisiszta módon imádja a lányt, s képtelen elviselni a közvetlen jelenlétét (irracionális módon felengedi még egyszer énekelni, csak ruhájának szegélyét meri csókolgatni, mintha Christine tökélye éppolyan érinthetetlen volna, mint az ő torzsága).

Linda Williams a horrorfilm és a női tekintet viszonyát vizsgáló szövegében többek között Rupert Julian 1925-ös Az operaház fantomja című némafilmjét elemzi, s arra a megállapításra jut, hogy a korai hollywoodi horrorfilmekben a szörny gyakran hasonmása és tükre a női főszereplőnek, ennek hátterében pedig a nő potenciális hatalmában rejlő fenyegetés áll. Ez a Mulvey-ig visszavezethető gondolatmenet a nézés uralmi rendszerének szexuális kódoltságára összpontosít, amelyből kiindulva szörnyűség és nemiség további jelentései követhetők nyomon. A maszk és a tükör motívumai az identitásvesztés és -nyerés helyeiként jelennek meg a filmben, ahol a maszk elsősorban férfi, míg a tükör női attribútum, s közös bennük az elrejtés, a megmutatás és a torzítás dinamikája. A maszkban rejlő tükröző funkció arra is adhat egy lehetséges magyarázatot, hogy miért vált ez a korántsem hibátlan alkotás műfaji paradigmát teremtő, számtalan feldolgozást megért klasszikussá, azaz mi teszi a Fantomot máig a horror tárgyává?

A kétévente megrendezésre kerülő Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia a filmtudomány és a pszichoanalízis területei közötti párbeszédet kívánja életben tartani. A 2006-ban indult, pécsi illetőségű szakmai fórumon idén november végén az önreflexivitás és reflexivitás témaköre állt a vizsgálódás fókuszpontjában.

A régi Japán fura hely lehetett. „Macudaira Szagami no kami, az Inaba tartománybeli Tottori nagyurának egyik vazallusát Kiotóba küldték.” A túlvilági aurájú Szellemkutya indusztriális állambéli útja kezdődhetne ezzel a mottóval is, ami egy Hagakuréből – a szamurájetika esszenciáját tartalmazó bushido kódexből – vett idézet. A Hagakuré annyit tesz, Lombok árnyékában. Ez az a könyv, amelyhez a Szellemkutya mindennapos kísértetjárását igazítja. Mert a rónin forgandó lelke a vészjós galamboké. Vészjós, hiszen ami felénk a béke szimbóluma, abban a Távol-Keleten egyúttal rossz ómen lakik. A rónin („elsodrott ember”) nem csak hűbérúr-nélküli, de tanítója vesztett szamurájt is jelentett, aki letért az útról és elsodorták az élet hullámai. A Szellemkutya hűbérura kisszerű, pitiáner figura, idült rajzfilmfüggő gengszterek csatlósa, szinte méltatlan arra, hogy beteljesítse a Szellemkutya ellentmondásos önfeláldozását.

Az immáron negyedik életévét taposó EUShorts újbóli megrendezése és az általa gerjesztett Toldi mozis pezsgés igazolja, hogy a hazai nézők változatlanul vevők a hatásosan adagolt rövidfilmekre. A négy napos mustra során a szervezők idén is tarka válogatással prezentálták az öreg kontinens országainak egészen friss (túlnyomórészt az elmúlt egy-két évben készült) munkáit, és a tavalyi rendezvényhez hasonlóan ezúttal is öt blokkba gyűjtötték a mennyiséget tekintve valamivel szerényebb felhozatalt (32 új film és 9 ismétlés a múlt évben vetítettek közül). A karakteres és nagyon ízléses arculattal megtámogatott fesztivál (amelyről korábban is beszámoltunk) kisfilmes körképe szépen mutatja, hogy számtalan tehetséges alkotó lát még fantáziát a formában, és hogy a szervezők a filmnyelvi kísérletekre vállalkozó művek helyett továbbra is inkább a szélesebb közönség megszólítására képes – ezzel együtt persze nívós kivitelezésű – produkciókat részesítették előnyben a válogatásnál. Az anyagban gazdag december eleji fieszta gyakran egészen eltérő hangütésű munkák bemutatásával biztosította a beígért érzelmi hullámvasút-élményt, hogy a rövidfilmes terápiával a lehető legtöbb igényt és szükségletet kielégítse.

Zombola Péter fiatal kortárs zeneszerző. Magyar és külföldi fesztiválok bemutatói, két tanári állás (Színház- és Filmművészeti Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola), zenekari-, kórus-, szóló-, illetve színházi művek komponálása mellett a filmes világgal is kapcsolatba került, legutóbb Mundruczó Kornél Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv című filmjének zenei szerkesztőjeként. Beszélgetésünk során leginkább életének ez utóbbi – filmes – szeletéről kérdeztem.

Harry Smith (1923-1991) az amerikai avantgárd film legszínesebb egyénisége volt. Egész életét meghatározta szülei panteista és spirituális tanítása. Gyerekkorának nagy részét a Lummi és Samish indiánok dalainak rögzítésével töltötte, később a Kiowa-jelnyelv szakértője lett. Antropológusként meghatározó szerepe volt az amerikai népzene kutatásában, illetve az indián nyelvek és zene archiválásában. Felmérhetetlen értékű gyűjtő-munkáját Grammy-életmű díjjal méltatták 1991-ben. (Szinte mellékes, hogy neki volt az egyik legnagyobb ukrán, festett húsvétitojás-gyűjteménye a világon.)