A kétévente megrendezett Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia a filmtudomány és a pszichoanalízis területei közötti párbeszédet kívánja életben tartani. A 2006-ban indult, pécsi szakmai fórumon idén november végén az önreflexivitás és reflexivitás témaköre állt a vizsgálódás fókuszpontjában.

Az előadók képzettségét és az előadások témáját illetően egyaránt sokszínű konferencia éppúgy lehetőséget biztosított filmesztéták és -készítők, pszichológusok, pszichoterapeuták és más szakemberek prezentációinak, mint ortodox pszichoanalitikus elemzéseknek, formai sajátosságokat vizsgáló analíziseknek, kerekasztal-beszélgetéseknek, friss kutatási eredmények bemutatásának és a közös munkára építő műhelyeknek. A három napos előadássorozat keretein belül az érdeklődők megtekinthettek néhány játék- és dokumentumfilmet is (mint például a Bibliothèque Pascal és a Megtagadva), amelyeket az egyes megszólalók kerekasztal-beszélgetések során vontak be a diskurzusba.

A különböző témák teljességre nem törekvő áttekintéséből is látható, hogy a konferencia egészen különböző megközelítésmóddal és érdeklődési körrel érkező szakemberek vizsgálódásainak bemutatására biztosított terepet.

A tematikus blokkokból felépülő fórum bizonyos előadói közismert tömegfilmes példákra építették a gondolatmenetüket. Füzi Izabella például a Felforgatókönyv narratív elemzésével mutatta be a film komplex metafikciós szerkezetét; Molnár Péter az Avatar és az Ahol a vadak várnak című munkák eltérő fantázia-koncepcióit vizsgálta alapvetően freudi és jungi fogalomkészlettel; Ács Eszter a pszichoanalízis tárgykapcsolat-elméleteinek tükrében értelmezte a vámpír figuráját és egyes vámpírfilmeket (például a Drakula és az Interjú a vámpírral című mozikat); Kőváry Zoltán a korai én-fejlődés pszichoanalitikus modelljeit hívta segítségül az Alien anyagyilkosságra és az individuációra koncentráló elemzésében, az Alice Csodaországban-adaptációk pedig több előadás számára is központi jelentőséggel bírtak.

Nem volt hiány ugyanakkor szerzői filmek tárgyalásában sem, és ezek az előadások szintén széles értelmezői spektrumot rajzoltak fel. Kalmár György a Karambol című Cronenberg-filmre a humanista test- és emberfelfogás sajátos továbbgondolásaként tekintett, Tóth Eszter Zsófia az Erdős Pál rendezte Adj király katonát! című film képi és verbális eszközeit elemezve a nagyvárosi bevándorlás traumájának egyénekre gyakorolt hatását tárta fel. Szombati Ágnes A távolság íze című Wong Kar-Wai-mozi apropóján a kapcsolati krízisek jungi terminológiájú tárgyalását végezte el, Rédey Soma pedig Tóth János rövidfilmekből összeállított Örökmozijának strukturalista elemzését prezentálta.

A fentiek mellett ugyanakkor egyes előadók az identitás és a filmes reprezentációk kapcsolatát vizsgálták: Szél Dávid a zsidó identitás ezredfordulós ábrázolását részben Groó Diana Córesz című filmjén keresztül elemezte, Bigazzi Sára és Lénárd Kata egy jókora filmterméssel és számos befogadó részvételével végzett kutatás kapcsán a cigány-reprezentációról tartott előadást, amely téma feldolgozását egy kerekasztal-beszélgetés mélyítette el.

A kétségkívül sokféle megközelítést felmutató előadások jórészt elméleti, leíró jellegűek voltak, és hol az egyik, hol a másik szakterületre helyezték a hangsúlyt. A két tudományág gyakorlatban történő kapcsolódására két tematikus blokk engedett mélyebb betekintést: míg „A filmbefogadás empirikus megközelítései” szekcióban a mozgóképi fikció esztétikai sajátosságai és a nézői befogadás kölcsönhatása állt a középpontban, addig a „Filmalkotó gyerekek” című blokk prezentációi elsősorban a filmkészítés terápiás hatását vizsgálták.

Bálint Katalin, Csabai Márta, Szili Katalin és Borgos Anna kísérlete alapvetően arra kívánt rávilágítani, hogy vajon egy projektív filmteszt, egy mozgókép milyen mértékben képes stimulálni a gyógyító szakemberek empátiáját; a kísérlet egyik megfogalmazott célja volt a film oktatási eszközként való integrálása a pszichológiai szakképzésben. A mozgókép terápiás eszközként való lehetséges felhasználására nyújtott érdekes példát Grosch Nándor „Isten szeret téged” című előadása, amely egy intézetben nevelkedő, filmkészítő fiú saját alkotásaihoz fűződő viszonyát vizsgálta. Grosch előadása többek között arra kereste a választ, hogy a gyerekek vajon mennyire vannak tudatában a saját alkotásaik és életeseményeik közötti párhuzamokkal.

Akár e vizsgálat továbbgondolásának is tekinthető Füredi Krisztián és Kiss Nóra iskola-pszichológusok előadása, a „Video-szociodráma, mint a kollektív-trauma feldolgozás módszere”. Fürediék az esettanulmányuk alapját képező kísérletükben a gyerekek és az alkotásaik közötti kölcsönhatást alapul véve használták fel a trauma-feldolgozásra irányuló filmkészítés sajátos formáját. A video-szociodráma mint terápiás eszköz alapvetően arra irányul, hogy egy kollektív traumát átélt közösség a filmkészítés kreatív folyamatán keresztül képes legyen feldolgozni az érzelmileg megterhelő eseményeket, illetve hogy a forgatás során érzett „eufóriával” feloldja a csoportban kialakult diszharmóniát, és rehabilitálja az osztály közösségét.

Az esettanulmány jó érzékkel rátapintott a két szóban forgó szakterület gyakorlatban történő, funkcionális társítására, egyúttal e kapcsolatban rejlő lehetőségeket latolgatva továbbgondolásra késztet – és talán egy következő konferencia-program alapját is képezheti.