„Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.”
William Blake:
Az ártatlanság jövendölései,
fordította Kálnoky László

Halott ember. A legfeketébb cím. Semmi jót nem ígér. Jim Jarmusch vizionárius haláltánca ott kezdődik, ahol egy tipikus western véget ér. „Nem tanácsos halott emberrel utazni”, kondul meg harangként rögtön a film elején a Henri Michaux-tól származó mottó, úgy figyelmeztetve bennünket, mintha csak a Pokol kapuján készülnénk belépni. Ezzel a baljós idézettel veszi kezdetét az öntörvényű gyászszertartás, mi pedig – a komor felütés ellenére – elindulunk a sosemvolt koporsó után.

Pszichedelikus western, így határozta meg túlvilági látomásának műfaját Jim Jarmusch, nem véletlenül, hiszen fekete-fehér, vadnyugati tripjének szövetét mintha hosszú órákig áztatta volna acidban. A lebegő álom- és tájképek éteri líraisága ezért aztán a legváratlanabb pillanatokban csap át a lelkiismeretlen vérengzés kaotikus rémálmába. Cormac McCarthy regényeinek embertelenül sivár és ördögi vidékein játszódik ez az apokaliptikus boszorkányszombat, hallucinogén átokföldjén járunk, térdig gázolva a profetikus áhítatban és a groteszk erőszakosságban.

Robby Müller lenyűgöző felvételei Ansel Adams fényképeinek kristálytiszta stílusát idézik, amiket az amerikai nyugat érintetlen, ősi és monumentális nemzeti parkjairól készített. Ám Jarmusch visszatérő operatőrének keze között a mitologikus ködbe burkolózó táj költői szépségét beszennyezi a legsötétebb emberi mocsok. Ebben a különleges lázálomban széttaposott koponyákon keringőzik egymással az érzékenység és a kannibalizmus, a költészet és a vérfertőzés.

A nyugtalanító atmoszféra egyik forrása a vászon ismétlődő elsötétülése, ami az eszméletvesztések szaggatott ritmusát követi – az egész látomás úgy lüktet tompán, mint a lőtt seb a főhős mellkasán. De mit keres a haldokló William Blake a vadnyugaton és mi köze lehet a 18. századi angol költőhöz? Eleinte úgy tűnik, hogy a névazonosság véletlen, aztán lassacskán kiderül, hogy sokkal többről van itt szó: William Blake öntudatra ébredésének lehetünk szemtanúi. Az ügyefogyott hivatalnok visszaszerzi elveszettnek hitt identitását, végül pedig, amikor üldözői azt tudakolják tőle, hogy William Blake-e a neve, már csak annyit kérdez vissza cinikusan: miért, ismerik a verseimet?

Halálba tartó utazása pokoljárás és beavatási szertartás is egyszerre, végső soron pedig nem más, mint a költő születése. William Blake-et esetlen könyvelőként ismerjük meg, aki nem emlékszik saját verseire, mégis könyörtelen bandita lesz belőle, áldozatainak száma rohamosan növekszik, fejére pedig egyre magasabb vérdíjat tűznek ki. William Blake a fehér ember gyilkosaként születik újjá, akinek nyelvét utolsó útja során fegyvere helyettesíti, ő pedig megtanul azon keresztül beszélni, hogy – beteljesítve kísérője és vezetője, Senki jóslatát – ezentúl vérrel írja költeményeit. Utazása közben különc alakokba botlik, akik az abszurd humorral átszőtt és karikaturisztikusan eltúlzott jellemábrázolásnak köszönhetően kivétel nélkül mind emlékezetes figurák maradnak.

A szülei holttestét megerőszakoló-felfaló Cole Wilson – Lance Henriksen felejthetetlen alakítása – a vadnyugat legrettegettebb hóhéra, akihez képest a vonatokat felrobbantó, nőket és gyerekeket öldöső William Munny csak egy nyugdíjas angyal. A legendás Robert Mitchum élete utolsó szerepében, puskával a kezében és szivarral a szájában pedig nem is lehetne karizmatikusabb annál, mint amikor egy kitömött medvének szónokolva parancsolja meg a fejvadászoknak, hogy meg kell ölniük William Blake-et.

Neil Young improvizatív, feszültséggel teli és szakadatlan duruzsoló elektromos gitárjátéka legalább annyira hozzájárul a film szuggesztív és misztikus atmoszférájához, mint Robby Müller fátyolosan pulzáló fényképezése. A film lelke mégis Jim Jarmusch bravúrosan eklektikus forgatókönyve: a Halott ember kegyetlen bosszúfilm, véres hajszamozi, ihletett road-movie, elégikus hattyúdal, spirituális portréfilm, groteszk sorstragédia és művészi hitvallás. Egy különleges hangvételű vadnyugati karnevál, egy diabolikus búsójárás a maga ikonikus pillanataival, mint például amikor William Blake az őszi avarban fekve átöleli egy őz talán még meleg tetemét.

Halott ember.

A legfeketébb film, ami mögött mégis a feloldozás és kegyelem ragyog fehéren.